2011. szeptember 28., szerda

Pénzes Ő 6. rész

Megérkezett az új rész! Jó olvasást hozzá!
Az étterem, ahová Pán vitte, valójában nem is volt étterem. Cristina először azt hitte, hogy a kimerültségtől hallucinál, amikor kiszállt Pán autójából. A városi parkban voltak, aminek a nagy része teljes sötétségbe burkolózott.

-                     Oké, ha meg akarsz gyilkolni, és elásni a hullámat, csak essünk túl rajta minél előbb, mert lassan sírni tudnék a kimerültségtől! – nyögött fel Cristina.

-                     Nyugi, kicsi, a meglepetés valamivel távolabb van! Tudsz jönni, vagy kapjalak a hátamra? – mulatott rajta a fiú.

Cristina megengedte magának, hogy néhány másodpercig elmerengjen azon, hogy elfogadja a fiú ajánlatát. Elképzelte, ahogy a háta mögé megy, és az arcát hozzásimítja a bőrkabátjához. Biztos hideg lenne, de istenem, biztos nagyon jó illatú! Aztán Pán azokat a gitározástól megerősödött ujjait a combjára, majd a térdhajlatára csúsztatná, hogy elvihesse a hátán. Cristina olyannyira beleborzongott a gondolatba, hogy az már szemmel látható volt. Végigsimított libabőrös karján, megköszörülte a torkát, aztán a kíváncsian az őt méregető Pánra nézett.

-                     Addig még kibírom – jelentette be egy királynő méltóságával, aztán meg sem várva a fiút, elindult a park bejárata felé. Gyorsabban lépkedett, mert minden eltelt perccel egyre jobban azt érezte, hogy csökken az ellenállása ezzel a furcsán borzongató sráccal szemben.

-                     Nem arra, Kolumbusz! – Pán keze a lány derekára fonódott, és úgy irányította egy kisebb ösvényre. Aztán egyszerűen otthagyta azt a tolakodó kezet! Amikor a lány célzatosan odanézett, Pán csak vállat vont. – Csak a biztonság kedvéért! Nehogy betévedj a fák közé, amikor nem nézek oda! – mosolygott.

-                     Nem vagy vicces! – csattant fel a lány, de közben már mosolyra húzódott a szája.

-                     Akkor miért nevetsz? – kacagott fel a fiú.

-                     Nem nevetek. Ez tikkelés. Akkor jön elő, ha fáradt vagyok, és felidegesítenek! - bizonygatta Cristina.

-                     Értettem, hölgyem, arra majd le tud pihenni. – Pán egy fára mutatott. Cristina már épp le akarta torkollni, de aztán látta, hogy a fa mögött világosság van. Meleg, otthonos, narancsszínű világosság. Mint egy kályha fénye.

Amikor közelebb értek, a lány már azt is látta, hogy mitől származik az a világosság. Meglepő módon, egy olyan részén jártak a városi parknak, ahol Cristina még soha életében nem volt. Először még fák vették körül, aztán a következő lépése már egy hatalmas és virágzó kert szélére vitte.

-                     Pán? – torpant meg a lány.

-                     Mondjad, kicsi! – fordult felé a fiú.

-                     Ez egy kert – állapította meg Cristina roppant elmésen. Vállon is veregette magát gondolatban, hogy megint okot adott a fiúnak arra, hogy bolondnak nézze.

-                     Ne ítélj elsőre, kicsi! Ez nem csak egy kert. Gyere, mindjárt érteni fogod! - Természetes mozdulattal végigsimított a lány oldalán, aztán elkezdte húzni a narancsos világosság felé. Pár lépés kellett csak, hogy ő is megértse, mire gondolt Pán.

A kert még mindig kert volt, de a közepén egy hatalmas kört alakítottak ki márványlapokból. Ezen a márványos felületen álltak a kétszemélyes asztalok. Nem volt sok, és szellősen voltak elhelyezve, hogy a vendégek ne zavarhassák meg egymást. A legszélső asztalok lábát már virágszirmok simogatták, amelyekkel körül volt ültetve az egész márványfelület. Voltak ott klasszikus rózsák, ibolyák, liliomok, kardvirágok és még rengeteg másfajta virág, amelynek Cristina a nevét sem tudta, de tetszett neki, ahogy tarkabarka felhőt alkottak a földön. Hirtelen beleszimatolt a levegőbe. Valami fenségeset érzett meg, amitől azonnal elindult a nyálelválasztása. Pánról egy pillanatra megfeledkezett, és megfordult, hogy megtalálja az illat forrását.

A léptei egy virággal teljesen befuttatott lugashoz vitték, amelynek a másik felén edénycsörömpölést és heves vitatkozást hallott.

-                     Édes, ha nem húzol vissza azonnal a térfeledre, elmesélem az apádnak, hogy miért kellett kihagynunk a múlt vasárnapi látogatást nála! – jött a gúnyos női hang.

-                     Valóban szerelmem? Most tényleg ezzel jössz? Mert szerintem ez egyedül a te hibád, és nem igazságos, hogy ezzel zsarolsz! Ha neked nem az lenne az állandó rögeszméd, hogy felfedezzük a konkurenciát – ordított fel a férfi –, akkor nem ült volna az ölembe az a nőnek látszó férfi abban a thai étteremben, és nem hitte volna azt a zsebemben lévő mobilra, hogy az iránta való szenvedélyem bizonyítéka! Utána egész este csak nekem udvarolt! Erre te mit tettél ahelyett, hogy kinyilvánítottad volna a férfiasságom? Röhögtél, édes szívem! És hagytad, hogy egész este szenvedjek! Hát csoda, hogy nem voltam képes másnap az apám elé állni? Rögtön megérezte volna rajtam, hogy titkolok valamit, és kiszedte volna belőlem. És ezt az esetet fix, hogy soha az életben nem mondjuk el senkinek. A francba! – Egy elég nagy lábos eshetett le, mert a hangra minden asztalnál ülő vendég felkapta a fejét. Egy sötét hajú férfi nézett ki a lugas szélén, és udvarias mosoly kíséretében feltartotta a kezét.

-                     Semmi pánik emberek, minden a legnagyobb rendben! A homár meg akart lépni, de utolértem, ne aggódjanak!

A férfi tekintete először Cristinára, majd a mögötte lévő Pánra siklott. Felderült az arca a fiú láttán, aztán elkomorult, amikor a lányra nézett. Rosszul nézhetek ki, gondolta Cristina. Már nem is emlékezett, hogy milyen volt az élete, amikor nem takarítónőként vagy mixerként dolgozott. Elhatározta, amint hazaér, beszerez egy fejkendőt meg egy csini otthonkát, aztán kiül a szomszéd néni mellé a padra, és teljes erőből pletykálni fog. Csak, hogy átérezhesse egy hagyományos takarítónő életét, amit ezentúl úgyis élnie kell.

-                     Hallotta, ugye? – kérdezte a férfi Pántól.

-                     Nem csak ő, én is. Haver, mi van veled, az asszony kezd rátelepedni a férfiasságodra! – rikkantotta Pán.

-                     Ki van itt, Simon? – Egy nő lépett ki a fal mögül. Mit nő, gondolta Cristina, inkább maga a tökéletesség. Hosszú, fehérszőke, tökegyenes haja volt, ami mellett a lány az ő egyszerű, mindig borzas, szőkésbarna haját piszkos rongynak érezte. A tökéletesség meglátta Pánt, sikkantott egyet, aztán kecsesen, mint egy hercegnő, elkezdett siklani felé. Amikor odaért hozzá, a nyakába vetette magát, és szorosan megölelte. Pán meg csak nevetett, és visszaölelte a nőt! – De rég jártál erre, te csavargó! – A nő játékosan összeborzolta Pán haját, és még mindig úgy nevetett rá, mintha gyémántból lenne a feje.

Anyám – gondolta Cristina, és az ég felé emelte a szemét –, én egy vesztes vagyok ehhez a nőhöz képest. Mi a fenét keresek itt?

Megfordult, hogy észrevétlenül leléphessen, de egy meleg kéz fogta meg a csuklóját. Pán ujjait az övéi közé fonta, és visszahúzta maga mellé.

-                     Cristina, hadd mutassam be a két legjobb barátomat a világon, akik sajnálatos módon pár éve összeházasodtak, és azóta is csak keserítik egymás életét. Eva és Simon, ő Cristina… egy… hm, barátom.

-                     Értjük – bólintott Eva. A kölcsönös bemutatkozás után alaposan végigmérte a lányt. Cristina kicsit kihúzta magát, de aztán rájött, hogy csinálhat ő bármit, akkor sem látszik majd nagyobbnak mellkas tájon, mint Eva. Ő ezzel a nővel soha az életben nem akart versenyezni. Tudta, hogy csúfos vereséget szenvedne. Hiába volt hullámos szőkésbarna haja, és egészen tűrhető, meleg barna szeme, Eva manöken szépsége minden szembejövőt megfogott. – Na, és mióta ismeritek egymást?

-                     Pár órája… - kezdte volna magyarázni a lány, de Pán is megszólalt.

-                     Pár hete…

-                     Na, most melyik? – kérdezte Simon, és szórakozott mosollyal a felesége mellé lépett. – Még sosem hoztál el hozzánk egy lányt sem, kíváncsiak vagyunk.

-                     Csak pár órája ismerjük egymást hivatalosan, de pár hete már futólag találkoztunk. Egy helyen dolgozunk. Ugye, Cris? – lökte oldalba Pán.

-                     Khm… Igen, a… klubban.

-                     Cristina ott dolgozik mixerként, én meg még mindig ott lépek fel a bandával. Hát, így találkoztunk. És most, ha végeztetek a kihallgatással, szeretnénk leülni, mert fáradtak vagyunk. És éhesek. Nagyon éhesek.

-                     Erre gyertek – intett Simon, és gyors léptekkel megindult az asztalok között. Leültette őket az egyik szélső asztalhoz, amelynek a lába már majdnem a virágok között volt. Cristina megkönnyebbült mosollyal rogyott bele a kényelmes székbe, és szánt rá pár másodpercet, hogy kényelmesen elfészkelődjön. Amikor megtalálta a tökéletes pozíciót, ellazította az összes porcikáját. Hátradőlve behunyta a szemét, és észrevétlenül lerúgta a cipőjét az asztal alatt. Addig araszolt a lábujjaival, míg elérte, hogy puha virágszirmok simogassák a lábfejét. Elégedetten gondolt arra, hogy ez a hely, AZ a hely. Olyan, ahová az ember már azért is visszajár, hogy egy pillanatra megnyugodjon a lelke. Cristina kinyitotta a szemét, és hosszan gyönyörködött a körös-körül sűrűn nyíló virágokban. Elhatározta, hogy ha a kaja egy kicsit is jó lesz, ő isten bizony ideköltözik. A gondolatra megint elmosolyodott.

-                     Bármit megadnék a gondolataidért! – A lány tekintete meglepetten siklott vissza Pánra. Egy picit megilletődött attól, amit az arcán látott. Úgy tűnt, a fiú… gyönyörködött… őbenne. Lázas tekintettel járta be a lány arcának minden egyes részletét, és a szeme mélykékké vált. Ilyen kék lehet a víz az óceánok legmélyebb pontján, gondolta Cristina.

„Bárcsak én okoztam volna ezt a mosolyt!”

Hoppá! Cristina azt hitte hallucinál. Aztán azt, hogy az egyik vendég beszélt hangosabban, de körülnézett, és méterekre voltak mindenkitől. Lehetséges, hogy Pán…?

A lány zavartan forgatta tovább a fejét, de nem tudott rájönni, hogy ki más beszélhetett volna. De az lehetetlen, hogy hallja Pán gondolatait! Ugye?

-                     Hé, Cris, baj van? – A fiú aggódva nézett rá. – Megint rosszul vagy?

-                     Nem is tudom, lehetséges – dörzsölte meg a szemét a lány. – Kaphatnék valamit inni? Mondjuk egy kis limonádét? Szomjas vagyok.

Ahogy kimondta, a szája taplószáraz lett, és úgy érezte, hogy ha nem iszik valamilyen folyadékot két másodpercen belül, a nyelve a szájpadlásához tapad, de úgy, hogy soha többé nem tud majd megszólalni. Cristina úgy érezte, nem érdemel ilyen szörnyű sorsot. Pán felemelte a kezét, és kis idő múlva, Simon léptei hangzottak fel. Egy tálcát és poharakat tett le az asztalra, legalábbis a csilingelésből erre következtetett a lány, mivel a szeme az csukva volt. Iszonyúan fáradtnak érezte magát.

Szimatolt egy kicsit. Döbbenten nyitotta ki a szemét, amikor menta illata szökkent az orrába az éjszakai hűvös levegővel együtt. Pán épp egy magas, karcsú pohárba limonádét töltött neki, de olyat, amilyet a lány még soha életében nem látott. Enyhén világoszöld színű volt. Cristina közelebbről is megnézte, a benne lévő jégkockák citromsárgák és limezöldek voltak. Ezen kívül mentalevél, citrom- és limekarika díszítette az ital tetejét. Pán ügyelt rá, hogy minden összetevőből jusson a lány poharába. Már az illata is királyi volt. Pláne azok a finoman gyöngyöző cseppek, amelyek végigfolytak a jéghideg pohár oldalán… Cristina nagyot nyelt, aztán kinyújtotta a kezét az italért. Mielőtt elérte volna, egy pillanatra megtorpant, és Pánra nézett. Már megint különös tekintettel figyelte őt. Cristina arra gondolt, hogy biztos olyan arcot vághat, mint egy elmebajos, aki egy pohár limonádétól épp teljes izgalomba jön. Ezért megpróbált normális arcot vágni. Majdnem sikerült is neki.

-          Igyál már, kicsi, mielőtt szomjan halsz! – nevetett fel Pán.

Cristina nem tétovázott tovább, megragadta a hűvös poharat, és a szájához emelte. Mennyei édesség és fanyarság robbant ugyanabban a pillanatban a szájába. A hűvös kettősség megőrjítette, többet akart belőle. Egy hajtásra kiitta a poharat, aztán tartotta, míg Pán újra megtöltötte. Ezt már csak félig ürítette ki, de továbbra is szorosan fogta, hogy ne veszítse szem elől.

-                     Mi volt ez? – kérdezte a lány a még mindig őt fixírozó Pántól.

-                     Hát limonádé, amit akartál. Mi más?

-                     De, ez nem olyan volt, mint a sima limonádé… ez…

-                     Ja, hogy arra gondolsz! Itt különlegesen készítik – mondta titokzatos arccal, és közelebb hajolt Cristinához az asztal fölött. – Az alapja egy nagyon különleges ásványvíz, amit Eva hazájából importálnak. Ezen kívül a legjobb minőségű citromból és limeból facsarják ki a levet, amiből aztán a vízbe kerülő jégkockák készülnek. És persze mézzel édesítik. Saját méhészetük van a farmjukon, és egy hatalmas virágoskertjük a legkülönfélébb virágokkal. A mézüknek nincs párja a világon. Ahogy magának az étteremnek sem.

-                     Fura, de még sosem hallottam erről a helyről. Mi is a neve?

-                     Séta a mennyországban. Simon nevezte el. Azt mondta, az első randijukon jutott eszébe a név. Ami furcsa, mert az első randijuk a rendőrségen ért véget, ahová Eva apja csendháborítás miatt juttatta Simont. Pedig ő csak szerenádot adott Evának. Az apja azon kapta fel a vizet, hogy egy egész szimfonikus zenekart rendelt a kertjükbe.

-                     Furcsa barátaid vannak – mondta a lány. Belekortyolt a limonádéba, és megint beleborzongott a gyönyörűségbe.

„Miattam mosolyogj, miattam borzongj így!”

-          Mondtál valamit? – kapta fel Cristina a fejét.

-          Az égvilágon semmit – dőlt hátra Pán –, csak gyönyörködöm a kilátásban.

-          Tényleg gyönyörű ez a hely. Azt hiszem, még visszajövök párszor.

-          Én nem a kilátásra… - kezdte volna a fiú, de Eva félbeszakította.

-                     Köszönjük! – Egy hatalmas tálcát tett le az asztalukra, amiről isteni illatok szálltak fel. – Pán majd megadja, hogy legközelebb hol verünk sátrat.

-                     Bocsáss meg, nem értem – zavarodott meg Cristina. – Talán vándorolni szoktatok?

-                     Ó, hogyne. Ahogy az étterem neve mutatja. Sétálunk. És néha megállunk pihenni. Ilyenkor létrehozunk egy olyan helyet, ahol a vendégeink úgy érzik, egy darabka mennyország jutott nekik idelent, a Földön. Majd te is megtapasztalod. Pán már tudja. Na, nem is zavarok tovább, kóstoljatok meg mindent, meglátjátok, mennyivel jobbnak tűnnek a dolgok tele hassal! Én visszamegyek a konyhába, mielőtt az én Simonom elszúrja a szuflét! Szép hajnalt nektek! És várjátok meg a napfelkeltét. Felejthetetlen élmény. – Aztán csak úgy elsuhant. Mint egy erdei tündér. Cristina egyre szimpatikusabbnak találta.

Hirtelen kiröppent a következő gondolat a fejéből, mert Pán felemelte fedőt a tálcán lévő tálakról. Egy hatalmas, párás és meleg illatfelhő burkolta be őket. Cristina furcsállta az intenzitását, de nem törődött többé vele, amikor meglátta a zamatos és ínycsiklandozó falatokat, amik a tányérokon sorakoztak. Észre sem vette, amikor megnyalta a szája szélét.

„Rám nézz így!”

 A lány nem törődött az újabb hallucinációval. Betudta a fáradtságnak és az éhségnek. Felvette a kanalát, és leemelte a tálcáról az egyik levesestányért. Mélyen beszippantotta a finom illatot, aztán Pánra nézett.

-                     Te nem eszel?

-                     Én megvagyok, de te ne fogd vissza magad, kicsi! – A fiú maga elé húzott egy gyümölcsöstálat, aztán kiválasztott egy hatalmas almát.

Cristina nem tudott tovább várni, megkóstolta a sűrű zöldborsókrémlevest, amit mentával ízesítettek. Aprókat nyögdécselt a gyönyörűségtől. Úgy érezte, hogy meghalt, és a mennyországba került. Pont, ahogy Eva mondta.

Meglepetten nyitotta ki a szemét, amikor Pán… felmordult? Igen, határozottan morgásnak hallatszott. A fiú felkapta az előtte heverő almát és hatalmasat harapott bele. Elszántan rágni kezdte, és közben egyfolytában a lányt bámulta. Cristina megilletődött volna, ha nem olyan szörnyen éhes. Ezért csak megvonta a vállát, és folytatta tovább az evést. Amikor befejezte a levest, úgy érezte, már majdnem sikerült jóllaknia. Ezért csak egy kicsit kóstolta meg a szaftos és aranybarna grillezett csirkemellet, ami mellé roppanós zöldségeket és valami olyan salátaöntetet hozott ki Eva, ami belülről simogatta a lány torkát.

-                     Jóllaktál, kicsi?

-                     Azt hiszem. – A lány megtörölte a száját, és várakozóan nézett Pánra. – Beszélhetünk az... üzletről.

-                     Oké, Don Corleone, beszéljünk. Mit csináltál a pénzzel?

-                     Miért érdekel az téged? – vonta össze gyanakodva a szemöldökét a lány.

-                     Csak mert ha fognád magad, és esztelen költekezésbe kezdenél, az előbb-utóbb rám is hatással lenne.

-                     Nem vagyok ostoba, eszemben sincs költekezni! – tiltakozott a lány. – Ettől eltekintve, nem látom be, hogy az én költekezésem miért hatna ki rád.

-                     Gondolkozz, Cristina! – hajolt közelebb a fiú. – Eddig szerencsénk volt, mert nem vették észre a hiányzó pénzt. De mi lesz, ha később felfedezik, hogy jó néhány zsákkal kevesebb van, ráadásul a padlón is van két behatolási pont. Én az enyémet elég jól lezártam, de azt nem tudom, hogy te milyen munkát végeztél vele.

-                     Biztosíthatlak, hogy nem hagytam magam után nyomot. Építészetet tanulok, tisztában vagyok vele, hogy kell elfedni egy rést, hogy a külső szemlélőnek ne tűnjön fel – vágott vissza kissé sértődötten a lány.

-                     És mi van a pénz nyomával? Azt is sikerült olyan jól elfedned? Egyáltalán mire kellett neked annyi pénz? – Úgy tűnt, Pán mérges, de a lány nem értette az okát. Mindenesetre eszében sem volt teljesen felfedni magát, míg meg nem tud többet a fiúról. És ahhoz neki több időre volt szüksége.

Pénzes Ő képek

Összegezzünk! Eddig ezek a képek érkeztek a Pénzes Ő karaktereire (folyamatosan frissül). Lehet rájuk szavazni kommentben és a facebook-on is! :)

Melittától:

























Bálinttól:




Helgától:













































Évikétől:





Zsanitól:






































Lucától:


Timitől:































Szanditól:







Ramónától:











































Fannitól:










Enikőtől: (két képet nem tettem fel, mert azokat már beküldte korábban más)










Kingától:




És az utolsó egy Névtelen kommentelőtől, akit ezúton kérnék, hogy írja már meg a nevét, mert komoly esélye van az egyik díjra ezzel a képpel: