– Pán, én… úgy sajnálom, nem is tudom, mit mondjak.
– Semmit sem kell mondanod, kicsi! Elég, hogy a közelemben vagy, ölelhetlek és érezhetem az illatodat – vallotta be mosolyogva a fiú.
Cristina szíve erősen megdobbant, amikor felfogta, hogy a Pán szemében bujkáló boldogság neki köszönhető.
– Oké, tisztázzuk – gondolkozott a lány. – Boszorkány lettem, és ezzel együtt egész életemre egy másik boszorkányhoz vagyok kötve, akiről képtelen vagyok levenni a kezem. Varázserőm van, már csupán azt kell kiderítenem, hogy mire vagyok képes valójában. Mindezek előtt azonban tisztáznom kell magamban a tényt, hogy vajon életemben először őrülten szerelmes vagyok, vagy egy elfuserált átok őrjített meg.
– Min gondolkozol? – simított végig Pán a lány arcán. Cristina odabújt a fiú meleg tenyeréhez, és felsóhajtott a gyönyörűségtől.
– Előbb fejezd be a történetet! – lehelte, aztán visszahajtotta a fejét Pán nyakára.
– Apám halála után Matilda teljesen megváltozott. Minden kedvesség kiveszett belőle. Úgy bánt Lilivel, a húgommal, és velem, mintha minket hibáztatna apa haláláért. Kijelentette, hogy nem fizeti tovább az egyetemi tandíjamat, ezért kezdtem el a zenekarommal fellépni. A húgomat kivette a magániskolából, ahová addig járt, és állami iskolába íratta. Olyan helyet választott, ahová a rendőrök is csak golyóálló mellényben merészkednek be. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy írassa át másik iskolába, csak úgy sikerült meggyőznöm, ha valamit megígérek neki – hallgatott el a fiú.
– Mit ígértél?
– Erről inkább majd később, jó? Nem vagyok büszke magamra, amiért belementem. Ráérsz még csalódni bennem.
– Kötve hiszem, hogy olyat tudnál mondani, ami miatt csalódnék benned – mondott ellent a lány, mire Pán apró csókot lehelt a halántékán lévő jelre, és folytatta a mesélést.
– Matilda minden pénzt megvont tőlünk. A házunk az ő háza lett, és kegyesen megengedte, hogy ott lakjunk. Az ellátásért, már dolgoznom kell. Heti öt napot a halfeldolgozóban. A hétvégeken pedig zenélek. Figyelnem kellett rá, hogy Lilit távol tartsam Clarissától, aki egyre gonoszabban viselkedett vele, és Matildától, aki minden alkalmat megragadott, hogy megalázza a húgomat. Azt terveztem, hogy összeszedek annyi pénzt, amennyiből már ki tudunk bérelni egy kisebb lakást, de aztán valami közbejött. Lili elájult az iskolában.
Cristina csupa libabőr lett. Remélte, hogy nem arról van szó, amire először gondolt.
– Az első diagnózis szerint alultápláltság és vérszegénység okozta az ájulást. Iszonyúan összevesztem Matildával, amiért Lili ennyire megszenvedte a kapzsiságát. Összepakoltam minden cuccunkat, és Simon-ékhoz költöztünk. Lili a vendégszobába, én a kanapéra. Tudtam, hogy nem maradhatunk sokáig, bár ők mindig marasztaltak. De friss házasok, az összes pénzüket felemésztette az étterem, ráadásul Eva nemrég tudta meg, hogy gyermeket vár. A halfeldolgozóban szerencsére megtarthattam az állásomat, mert Matilda tudta, hogy nem talál még egy olyan balekot, akit olyan kevés pénzért dolgoztathat, mint engem. Azt hittem, hogy pár hónap alatt egyenesbe jövünk, de másként lett. Lili rosszullétei folytatódtak, pedig rendesen evett, és szedte a gyógyszert vérszegénység ellen. Egyik éjszaka elájult, miután felkelt egy pohár vízért. Kórházba vittük. Rengeteg vizsgálatot elvégeztek, mire kiderítették, hogy ugyanaz a baja, mint anyának. Az összes spórolt pénzünket arra használtam, hogy megfelelő ellátást kaphasson, de ez a pénz nagyon hamar elfogyott.
– Ezért futottunk össze az Államkincstárban, ugye? – kérdezte óvatosan Cristina.
– Pontosan, kicsi. Pénz kellett. Ugyanakkor kiderült, hogy Lilin már az sem segít. Az állapota olyan súlyossá vált, hogy csak a csoda menthetné meg. Olyan csoda, amit mi ketten most már össze tudnánk hozni. Amikor azon az éjszakán találkoztunk, rögtön éreztem benned valami különöset. Napokig foglalkoztattál. Aztán amikor a bárban láttam, hogy mit művelsz az italokkal, gyanút fogtam. Meg kellett bizonyosodnom, ezért támadtalak le. Hát, ennyi a történet.
– Amit a bárban csináltam? De ezt képtelenség. Hiszen akkor még szó sem volt a boszorkányságról!
– Részben igazad van. Az erő akkor még csupán kerülgetett téged. Nem vettél észre semmi különöset magadon, mielőtt megcsókoltalak volna?
– Volt pár dolog, amit különösnek találtam, de nem foglalkoztam vele.
– És az feltűnt, kicsi, hogy az összes furcsaság akkor történt, amikor a közelemben voltál? Én hatottam rád így. Jeleket fogtál tőlem, ami előrevetítette a sorsodat. Hogy a párom legyél. Boszorkányként. És… máshogy is.
– Hogy érted?
– Csak sejteni tudom, hogy milyen érzéseket táplálsz irántam. Amikor a nagyszüleim szerelmesek lettek, még más idők jártak. Nem várom el tőled, hogy a karomba omolj, és örök hűséget esküdj nekem. Ezzel még ráérünk – legyintett a lány szerint kissé elbizakodottan. – Ami most a legsürgetőbb, hogy megismerd a húgomat. Élesben is kipróbálhatjuk az erőnket.
Cristina felnézett az egyre magasabban járó Napra. Tudta, hogy legalább már legalább fél órája Orina és Fédra házát kéne takarítania. Tartott tőle, hogy a délután már a börtönben éri, ha nem jelentkezik náluk nemsokára. Aztán belegondolta a helyzetébe, és megvonta a vállát. Nagyhatalmú boszorkány lett, egy gonosz mostohatestvér többé nem árthat neki. Tehát az egész napos takarítás helyett csatlakozik Pánhoz, és megmenti a halálos beteg kishúgát.
Lecsúszott a fiú öléből, aztán a kezét nyújtotta felé.
– Mire várunk? – kérdezte széles mosollyal.
Mindketten visszaültek a kocsiba, miután elbúcsúztak Eva-tól és Simon-tól. Amikor Pán elindította az autót, a jobb kezével automatikusan a lány kezéért nyúlt, de aztán észbe kapott, és inkább a kormányt markolta meg.
– Hová is megyünk pontosan? – érdeklődött kissé csalódottan Cristina.
– Lili a városi kórházban fekszik.
– És hogyan fogjuk csinálni? Hogyan gyógyítjuk meg?
– A nagyanyám könyve – intett a hátsó ülésen lévő hátizsák felé – mindent leír. Pontosan kell követnünk az utasításokat, és a húgom állapota javulni fog.
– Azt hittem, képesek leszünk teljesen meggyógyítani.
– Egy idő után. A kezelések alatt, amit hetente végzünk majd el rajta, ő a gyógyulás útjára lép, mi pedig gyakoroljuk a közös varázslást. Először el kell készítenünk egy főzetet. Az erdőben van egy romos ház, kiskoromban gyakran jártam oda játszani. Pár éve berendeztem ott egy konyhát, ahol megvan az összes hozzávaló.
Cristina végtelenül izgalmasnak találta, hogy igazi boszorkányhoz méltó üstben fog főzetet kotyvasztani. Elképzelte, amint Pánnal egyszerre hajolnak a bugyogó gyógylé fölé, hogy megkavarják, de a felforrósodott levegő egész más irányba tereli a gondolataikat.
Szégyelld magad, Cristina! Most egy beteg kislány életéről van szó, erre hirtelen feltör belőled az erkölcstelen fantáziád!
– Én tudom, hogy mindez sok egyszerre. De ígérem, hogy hamarosan bele fogsz jönni! Az erőnkkel rengeteg jót tudunk tenni, ezért kötelességünk használni.
Cristina a gondolataiba merült. Lehúzta az ablakot, és kikönyökölt rajta. A szeme csukva volt, de próbált a jelenben maradni. Csak a jelen eseményeire szabad gondolni, úgy nem őrülök bele az éjszaka történtekbe.
Mélyen beszívta az út mentén virágzó vadvirágok illatát, és az arcát a Nap felé fordította. Eszébe jutott, amikor az erdőben fázott, és mintha sikerült volna közelebb hoznia a Nap melegét. Meg kellene próbálni még egyszer. Végül is, mi történhet? Legrosszabb esetben annyira elragadtatja magát, hogy szolárium-barnára sül. De a határainkat meg kell ismerni, ugye? Elvégre, amire most készülnek Pánnal, igen kényes, bonyolult művelet lehet. Gyakorolnia kéne előtte, mert mi van, ha galibát okoz? Esetleg ahelyett, hogy meggyógyítja azt a szegény kislányt, bibircsókot varázsol a homlokára! Azt pedig sosem viselné el a lelkiismerete. A suliban is ott volt Clotild. Szegénnyel csupán ő és Maja barátkozott, mert mindenki más széles ívben elkerülte. Cristina ugyan belátta, hogy Clotild képe jéghegynek vitte volna a Titanicot, de kedvelte a lányt, mert végtelenül félénk és barátságos volt.
De visszakanyarodva az eredeti problémához, Cristina elhatározta, hogy gyakorlásra van szüksége. Kinyújtotta a karját az ablakon, ráhajtotta a fejét, és a behunyt szemei mögött elképzelte a Napot. Képzeletében először nyugodt, narancsos színű volt, majd világosodni kezdett. Elméjében a napsugarak megnyúltak, és lassanként elérték a karját. A levegő melegebb lett, érezte a változást. Abba akarta hagyni, de valami a fejében, a lelkében tovább hajtotta. Most már nem csak a napsugarak nyúltak meg, mintha a Nap is közeledett volna hozzá.
– Hű, meglasszóztam a Napot! – gondolta kábultan a lány, és tovább folytatta.
– Mi a fene… – hallotta meg Pán bosszús hangját. A kocsi hirtelen fékezni kezdett, ők meg éles kerékcsikorgással megálltak az út szélén. Az út az erdőn keresztül kanyarodott, egy lélek sem volt a környéken. Pán egyetlen szó nélkül kipattant a kocsiból, a másik oldalra sietett és kihúzta a lányt az ülésről. – Mégis mi a jó frászkarikát csinálsz, Cristina? – dühöngött.
– Én gyakorolni akartam. Kísérletezni – vallotta be a lány zavartan. – Hogy semmit se ronthassak el a húgodnál. Mi ebben a rossz?
– Hogy mi a rossz? Egyáltalán észrevetted, hogy mit okoztál? – túrt bele a hajába idegesen Pán, aztán megragadta a lány karját és arra fordította, amerről jöttek. – Nézd meg, hogy mit tettél, Cristina!
A lány rémülten vette szemügyre az út mellett egykor illatozó virágokat, amelyek most teljesen elszáradva hajoltak le a kiégett talajra. Az ablakon kinyújtott karja mentén, amellyel magához hívta a napot, egy széles sávban elpusztította a növényzetet. Meg akart fordulni, hogy ne kelljen látnia a butasága visszafordíthatatlan következményét, de Pán erősen tartotta. Valamivel nyugodtabb hangon súgott a fülébe:
– Egymás közelében megnövekszik az erőnk intenzitása. Nekem volt időm beleszokni, de te még annyira új vagy. Nem kísérletezhetsz vagy gyakorolhatsz akkor, amikor csak eszedbe jut. Ezt is, mint minden mást ezután, kettőnknek együtt kell csinálnunk. Mert most már egy egész két fele vagyunk, kicsi – halkult el a hangja. Cristina olyan közel érezte magához, mint az első csókjuk alkalmával. A gyomra remegett, miközben megfordult az immár meglazult ölelésben, és Pán szemébe nézett.
– Sajnálom – mondta megtörten. – Nagyon megbántam, bárcsak rendbe hozhatnám valahogy!
– Talán… lehet – válaszolta kis töprengés után a fiú.
– De mégis hogyan, én…
Többet képtelen volt mondani, mert Pán előrehajolt, a kocsi oldalának szorította, aztán olyan hévvel kezdte el csókolni, hogy Cristina azt hitte, újra sikerült meglasszóznia a Napot, de ezúttal felrobbant a kezében. Az első pillanatban arra számított, hogy Pán csókja megint gyötrelmesen égető lesz, de tévedett. Hihetetlen izgalmat és borzongást érzett tőle. Pán nem vesztegette az időt, mindkét kezét a lány pólója alá, a hátára tapasztotta. A lassú simogatás úgy hatott Cristinára, mintha drogot fecskendeztek volna a bőre alá. Elkábította, ugyanakkor olyan éberré tette, mintha gyors egymásutánban lehajtott volna tíz kávé-energiaital kombót. Mindkét kezét Pán arcára simította, ujjaival a hajába túrt, és szétnyitotta az ajkait, hogy elmélyítse a csókjukat. Pán felnyögött, és egyetlen mozdulattal felültette a lányt a kocsi motorháztetejére, majd a lábai közé helyezkedett. Megmarkolta Cristina hosszú fürtjeit, és még közelebb húzta magához.
– Atyám, mindjárt elégek! – gondolta Cristina, miközben Pán végigcsókolta a nyakát, egyre nagyobb bőrfelületet barangolva be. Ez a fajta égés teljesen más volt a lány számára, mint az első.
– Olyan jófajta, izgalmasan szívdobogtató, amely átjárja az egész testedet, és mindig csak többet akarsz belőle – próbálta volna megfogalmazni Cristina, de a helyzet határozottan megakadályozta a reális gondolkodást.
Pán türelmetlen mozdulatokkal húzta le Cristináról a kabátot, hogy jobban hozzáférhessen a bőréhez. Végigsimított mindkét karján, aztán a saját nyaka köré fonta őket.
– Megőrjítesz, kicsim! – mormolta Pán, aztán úgy folytatta a csókot, mintha soha többé nem akarná abbahagyni.
Cristina mámorítóan zsongó hormonjai azt súgták, hogy dőljön hátra, és hagyja, hogy a dolgok a saját ritmusukban folytatódjanak. De nyugtalanította Pán kijelentése. A köztük lévő vágy a varázslat műve volt. Mindkettőjüket belekényszerítette ebbe a kapcsolatba, de küzdeniük kellene. Nem hagyhatják, hogy a varázslat minden mást felülírjon az életükben.
– Ha tovább folytatjuk – mosolygott elégedetten Cristina, miközben Pán az alsó ajkát kóstolgatta –, lesittelnek közszeméremsértésért. És nagyon meg is érdemelnénk!
– Sehol sem érdekel! – mordult fel a fiú. – Engem egyedül te érdekelsz. És az, amit csinálni fogunk!
– Pán! – nyögött fel most már józanabbul Cristina. A fiú hangjában bujkáló hatalmas szenvedély megijesztette. Főleg azért, mert ő is pontosan ezt érezte. – Pán, a húgod! Észhez kell térnünk!
A fiú tekintete egy pillanat alatt kitisztult. Felegyenesedett, és döbbenten nézett Cristinára. Amikor oldalra kapta a fejét, a meglepetéstől egy cifra káromkodás hagyta el a száját. Cristina arra gondolt, hogy tud egy ilyen gyönyörű, puha száj, ilyen csúnya szavakat kiejteni. De aztán ő is oldalra nézett, és pontosan ugyanaz csúszott ki a száján, mint Pánnak. A sárgára égett földsáv, rajta az elpusztult virágokkal, újra smaragdzölden ragyogott, a virágok pedig kiegyenesedtek. Az eddigi apró bimbókból, hatalmas virágfejek pattantak ki. A selymes szirmok az eddigieknél jóval intenzívebb illatot árasztottak. Úgy tűnt, hogy az, amit ők ketten a motorháztetőn műveltek, újra életre keltett egy egész kiégett erdősávot!
– Kell ennél több bizonyíték, kicsi? Egyikünknek sincs szüksége gyakorlásra. Az erőnk már így is hatalmas. Menjünk – fogta kézen Cristinát, és kinyitotta előtte a kocsi ajtaját –, mentsük meg a húgomat!
