2011. december 31., szombat

Pénzes Ő 10.rész

Extra gyorsan érkezett az új rész, csak nektek, kedves olvasóim! Bár kevesen vagytok, mégis határtalanul sokat jelentetek számomra! Szeretném, ha az írásaimmal viszonozhatnám az eddigi kedvességeteket. Mert úgy érzem, mind a barátaim vagytok! :)

− Pán, már mondtam, hogy segítek. Más is megtenné a helyemben. És ne fárassz azzal, hogy kérhetek bármit, mert a jelenlegi állapotomban olyat kérnék, ami itt nehezen lenne megvalósítható. Ugye értesz engem? – nézett végig célzatosan a fiú mellkasán.

− Hidd el, kicsi, ha más lenne a szitu, nem kellene kérned, én magam indítványoznám!

− Akkor ezt meg is beszéltük! – köszörülte meg a torkát Cristina. – Mondd el, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy Lili jobban legyen!

− Maga a művelet egyszerű, de valószínűleg nagyon fáradt leszel utána. Kiveszi majd az erőd nagy részét, de jelenleg ez az egyetlen út. Lili kómában van, nem érez majd semmit. Először, kérlek, zárd be az ajtót!

Cristina odalépett az ajtóhoz, és kétszer ráfordította a zárat. Amikor megfordult, Pán éppen kitakarta a húgát, és a kék folyadékkal teli üvegcsét az ágya melletti komódra rakta. A lány visszament az ágy mellé, és kíváncsian figyelte, mire készül a fiú.

− Ahhoz, hogy a kettőnk ereje elkezdhesse a gyógyítást, meg kell nyitnunk Lili testét.

Cristina úgy hőkölt hátra, mintha Pán megütötte volna.

− Hogy érted azt, hogy megnyitni? – suttogta idegesen. – Ugye nem akarod felvágni ezt a szegény kislányt? Így is épp elég sápadt, a vérveszteség tovább rontana az állapotán. Komolyan Pán, nem hiszem el, hogy képes vagy ilyesmire. Attól, hogy kómában van, még érezheti. Biztos van valami más módja is. Hadd nézzem meg azt a könyvet, majd… − nyúlt a földön heverő hátizsák felé.

− Abbahagyhatnád már, hogy mindig a rosszat feltételezed rólam! Szó sincs semmilyen felvágásról! Bízz már bennem egy kicsit, jó? – vonta össze haragosan a szemöldökét. – A szérumot azért készítettük el, hogy Lili teste ennek segítségével megnyíljon, és elfogadja a gyógyítást. Jelenleg annyira mély kómában van, hogy enélkül felesleges lenne minden erőfeszítésünk. A folyadékot belemasszírozzuk a teste kulcspontjaiba. Ezek egyfajta kapuk a természetfelettire. Ha ezek akár résnyire is nyitva vannak, a hétköznapi emberek képesek érezni a túloldal erejét. Érezni, és elfogadni a benne rejlő változást. Lili korábban ezt egyedül is meg tudta tenni, de most…

− … kómában van – fejezte be a lány. – Sajnálom. Tudnom kellett volna.

− Nem, nem tudhattad! De majd fogod. Nemsokára mindent tudni fogsz, amit én. De addig is, segíts nekem.

Pán útmutatásával a világoskék folyadékot elkezdték belemasszírozni Lili bőrébe. Mindkét csuklójára, a bokái belső oldalára, a nyakára, a szemhéjára, a homlokára, a hasára és a szívére került a szérumból. Mire befejezték, a szoba kamilla és levendula illatban úszott, a kislány bőre pedig valamivel rózsásabbnak tűnt.

− Mennyi idős most? – kérdezte halkan Cristina, amint végzett az utolsó simítással is a kislány szíve körül. Elegyengette rajta a Micimackós pizsamát, és betakargatta.

− Tíz éves. De már majd egy éve beteg. Azóta nem is ünnepeltük a születésnapját. Ő akarta így. Mielőtt kómába esett, azt mondta, szeretné, ha egyedül el tudná fújni a gyertyákat, és fel tudná emelni a villát, hogy megkóstolhassa a szülinapi tortáját.

Cristina szemébe könny szökött. Azon gondolkozott, mennyire igazságtalan az élet. Ettől a kislánytól elvette mindkét szülőjét, majd egy olyan betegséggel sújtotta, amelyből szinte lehetetlen meggyógyulni. Arra gondolt, mennyire félhet Lili az édesanyja nélkül. Vajon amikor kómában van az ember, akkor sötétség veszi körül? Sötétség és némaság? Milyen lehet mindezeket átélni egy olyan életvidám kislánynak, aki Micimackós pizsamát hord, és elvesztette az anyukáját? Vajon érzi, hogy mellette vannak, és szeretik? Érzi? Vagy pedig körülzárták a saját testének falai, és hiába veri az ajtókat, hiába sikít, senki sem hallja meg!

− Kicsi…

Pán már mellette állt. Finoman lefejtette az ujjait Lili aprócska kezéről. A lány észre sem vette, hogy milyen erősen szorítja.

− Én… nagyon sajnálom… nem tudom, mi üthetett belém… én… bocsáss meg!

− Miért sírsz, Cristina? – kérdezte halkan Pán, és gyengéden letörölte a lány arcán csordogáló könnyeket.

− Sírok?

− Bizony, sírsz. Lili miatt?

− Igen, Lili miatt – bólogatott hevesen a lány.

− És magad miatt is – sóhajtott fel nehezen a fiú. − Lili magadra emlékeztet, igazam van? Te is ugyanúgy elvesztetted a szüleidet.

− Nem… én… az össze sem hasonlítható. Én sokkal idősebb voltam.

− A kor semmit sem számít ilyenkor. Te egyedül maradtál, amikor a szüleid meghaltak. Sokkal nehezebb lehetett átvészelni. Lili jól van, Cristina. Neki mindig itt voltam én. Sosem hagynám, hogy rosszul érezze magát odabent – intett a húga felé. – Mindig is képes voltam befolyásolni az álmokat. Csak meg kell őt érintenem, és álmaiban a szüleinkkel van, vagy épp a Százholdas Pagonyban játszik magasugrást Tigrissel.

− Biztos? – remegett meg a lány hangja.

− Nézd meg magad! – Összefonta kettejük ujjait, aztán odaérintette őket Lili homlokához. – Csókolj meg!

− Tessék? – lepődött meg Cristina.

− Csókolj meg, és látni fogod te is az álmait!

Cristina résnyire nyitotta az ajkát, és lassan előrehajolt. A fiú türelmesen várt, egy centit sem volt hajlandó elébe menni. Amikor összeért az ajkuk, jóleső bizsergés futott végig Cristina bőrén. Valamiért biztos volt benne, hogy Pán is ugyanezt érzi. Egyszerre húzódott mosolyra a szájuk, miközben egyszerre léptek közelebb egymáshoz. Cristina lehunyt szemhéja mögött egy széles dombot látott. A domb tetején egy pizsamás kislány ült, mellé pedig épp egy kékesszürke szamár tottyant le. A szamár mondott egy unott „aú”-t, mert a farkát rögzítő rajzszeg belefúródott a hátsójába. Kicsit még fészkelődött, majd a kislány vállának dőlt. Mindketten felfelé néztek, ahonnan a következő pillanatban egy szivárvány-zuhatag ömlött alá. Az ezerszínű fények fantasztikus ragyogásba vonták az összes felhőt, amelyen áthaladtak. Olyan volt, mintha valaki odafent kiöntött volna egy tál szivárványt.

− Nézd, Füles, olyan színű a szemed is! – kiáltott egy vékony hangocska, majd jóízű kacagásban tört ki.


(Lili álma 8:16-nál, de érdemes az egész részt végignézni. Nekem ez a kedvencem!)

− Most már jobb? – Pán fürkészőn nézett a lányra, amikor az kinyitotta a szemét.

− Csodálatos ajándékot adtál neki. Csodálatos… csodálatos vagy! – Cristina szorosan megölelte a fiút. Mióta boszorkányként magához tért, most először érezte úgy, hogy varázslat nélkül is képes lenne beleszeretni Pánba.

− Túlzol, kicsi! De ideje lenne nekikezdenünk. Hamarosan lejár a látogatási idő.

Cristina megtörölte az arcát, és mosolyogva bólintott.

− Kezdhetjük!

Pán visszament az ágy túloldalára, és a földön heverő hátizsákból elővett egy vastag, bőrborítású könyvet. Az egyik oldal meg volt jelölve egy sárga papír cetlivel, ott nyitotta ki, majd az ágy végébe rakta.

− Fogd meg a kezem! – mondta a fiú. – Elmondom a varázsigét. Amint késznek érzed magad, ismételd utánam. És kérlek, koncentrálj! Emlékezz, milyen volt, amikor felélesztettük azokat a virágokat az úton!

A lány nagyot nyelt, majd feszülten bólintott. Pán mélyen a szemébe nézett, majd a kinyitott könyvre szegezte a tekintetét. Aztán olvasni kezdett.

Az erő nevében, mi nékem adatott
Ősi boszorkányok, küldjétek hozzám a Napot,
Ennek a napnak eme órájában,
Magamhoz hívom a gyógyító fényt,
Hogy testvérem, ki vér a véremből, hús a húsomból
Újra ép legyen és egész.

Pán hangja úgy rezgett a szoba levegőjében, mintha ezer hangvillát pendítettek volna meg egyszerre. Cristina észre sem vette, mikor kezdte el utána mondani a szavakat, csak arra figyelt fel, hogy a késő délutáni időpont ellenére egyre világosabb van a szobában. Kinézett az ablakon. A túloldalon sugárzó vakító fény egyre közelebb jött, míg lassan átsiklott az üvegen egy lámpabúra méretű golyót alkotva, amely folyamatosan lüktetett és forrongott. Olyan volt, mint egy kisebb Nap. A golyó időnként megtorpant a levegőben, de akkor Pán ismét egy kicsit hangosabban kezdett kántálni, és a golyó újra megindult. Egyenesen Lili ágya felé tartott. Amikor elérte azt, a golyó kezdett más formát ölteni. Körbefogta Cristina és Pán összefont ujjait, majd kiszélesedve, egy meleg burkot alkotva, teljesen bevonta Lili testét.

Cristina azt hitte forró lesz, de tévedett. Olyasfajta melegséget érzett, mint amikor nyakig merül egy teli kád forró vízbe. A melegség végigkúszott a karján át minden porcikájába, majd annál is beljebb, egyenesen a lelkéig. Felkacagott, amikor észrevette, hogy szemben vele Pán csillogó szemmel figyeli. Hatalmas fényesség volt a szobában, mégsem bántotta a szemüket. A hangjuk felerősödött, kétszólamú dallamként kúszott végig a falakon. Már egyikük sem nézte a könyvet, egymást bámulták, és közben egyfolytában mosolyogtak. Cristina nem számolta hányszor mondták végig a bűvigét, de kis idő múlva a Lilit körülvevő fényburok kezdett összehúzódni. Amikor újra felvette eredeti alakját, Pán elengedte a lány kezét. Megfogta a még mindig forrongó gömböt, odavitte az ablakhoz, kinyitotta, aztán egyszerűen feldobta a levegőbe. Cristina mellé sietett. Úgy érezte, nagyon fontos látnia, hogy mi történik a mini Nappal. Pán mellett állva nézte végig, amint a gömb köröz párat a levegőben, majd hatalmas lendülettel felfelé veszi az irányt. Pár másodpercen belül feloldódott a Napot körülvevő távoli fényességben.

− Én még ilyet… Én még sosem… éreztem ilyet – nyögte a fiú. – Ez olyan volt, mintha életemben először varázsolnék. Te is élvezted, kicsi? – fordult vigyorogva a lányhoz.

− Most hülyéskedsz? – kiáltott fel vadul dobogó szívvel Cristina. – Még soha nem éreztem ennél jobban magam! Mintha adrenalin keringene az ereimben vér helyett. Legszívesebben… én legszívesebben…

− Te is annyira beindultál, mint én? – kérdezte rekedten Pán.

− Azt hiszem, én sokkal jobban! – A lány mindkét tenyerét rásimította a fiú enyhén borostás arcára, és élvezettel végigkaparászta egészen a nyakáig. A szája kiszáradt attól, ahogy Pán az övénél fogva közelebb húzta magához, majd a nyakába csókolt. Az ágy felöl apró kis nyikkanás hallatszott, de ez a hang úgy hatott rájuk, mintha jeges fürdőt zúdítottak volna a nyakukba.

− Lili! – kiáltottak fel egyszerre, majd visszarohantak az ágyhoz.

− Mintha már nem lenne annyira sápadt!

− A gép szerint a pulzusa is egyenletesebb…

− A vérnyomása is emelkedett egy kicsit! – sorolták egymás szavába vágva.

− Kicsi! Azt hiszem, sínen vagyunk! Lili elkezdett gyógyulni.

Az ágy végében újra összeölelkeztek, majd Pán elrohant megkeresni Lili orvosát. Cristina leült a lány ágyának szélére, és megfogta Lili kezét.

− Nemsokára újra jól leszel, kicsi lány. A bátyád és én teszünk róla, ne aggódj!

Cristina örült, hogy ott lehet Lili mellett. Még nem ismerte, de úgy érezte, szeretné megvédeni őt minden bajtól. Elővett egy papírzsepit, és letörölgette a szája szélén kicsordult víztiszta nyálat.

Pán lelkes mosollyal az arcán jelent meg újra. Közvetlenül mögötte egy hófehér hajú, szemüveges férfi sietett.

− Tökéletesen megértem az aggodalmát, fiatalember, de a húga állapota nem változott. Ez nem egy hétköznapi nátha, hogy egyik percről a másikra kigyógyuljon belőle az ember! – méltatlankodott.

− Nézze meg! Kizárólag ennyit kérek! Csak nézze meg! – A fiú odalépett az ágyhoz, és rámosolygott Cristinára. – Tényleg jobban van!

− Ha megengedné, ezt inkább én dönteném el! – morgott az orvos, aztán elővette a sztetoszkópját. Hosszú percekig hallgatta Lili mellkasát, majd a komódon lévő telefonhoz lépett, és beütött két számot. – Mary, kérem jöjjön az 505-ös kórterembe! A kis Lilinél újabb vérvizsgálatra lesz szükség.

Miután letette, Pánra nézett, és gondterhelten összevonta a szemöldökét.

− Első látásra valóban úgy tűnik, hogy javult az állapota. De biztosat csak akkor tudok mondani, ha megvan a vérvizsgálat eredménye. Eltarthat több óráig is. Addig azt javasolnám, hogy menjenek haza. Telefonálunk, amint megvan az eredmény.

− Nyugi, doki, megvárjuk! – szólt közbe Cristina. – Az előtérben láttam néhány nagyon kényelmesnek tűnő narancsszínű műanyagszéket. Mit gondolsz, édes, elhéderezünk itt pár óráig?

− Ez nem is lehet kérdés… édes! – Pán mosolya annyira boldog, olyan megkönnyebbült volt, hogy Cristina méterekkel magasabbnak érezte magát tőle.

− Jól van – mosolyodott el az orvos is. – Azonnal szólok, amint megvan az eredmény.

Pán lehajolt, egy puszit nyomott a húga homlokára, aztán Cristinát követve kilépett a szobából. Alig csukódott be mögöttük az ajtó, Pán elkapta a lány derekát, és végigtáncolt vele az akkor már néptelenné vált folyosón.

− Istenem, kicsi, tényleg sikerült! El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! Elképesztő voltál! Varázsoltál! Együtt varázsoltunk! Még sosem éreztem magamban ekkora erőt. Ez a te érdemed! Egyedül a tiéd!

− De hát, te irányítottál! – vetette közbe a lány.

− Az elején. De utána az erőd megnőtt, és kiteljesítette az enyémet. Tökéletes összhangban voltunk! Fáradt vagy?

Cristina meg mert volna esküdni rá, hogy amíg a fiú nem kérdezte, addig semmi baja sem volt. De amint a fáradtság szó eljutott az agyáig, teljesen betöltötte azt. A karjait és a lábait mázsás súlyoknak érezte. A padlót borító hullazöld linóleum kezdett pihe-puha ágynak tűnni a szemében.

− Az előbb még… − motyogta félálomban.

− Igen, én is. Gyere, talán találunk jobbat is, mint a műanyag székek!

A folyosó végén, egy kisebb benyílóban találtak egy széles bőrfotelt. Mire odáig elértek, már alig álltak a lábukon.

− Pán legalább olyan fáradt lehet, mint én – gondolta Cristina, mert a fiú félretette korábbi udvariasságát, és elsőként rogyott a fotelba. Ezután még annyira telt az erejéből, hogy a derekánál fogva az ölébe húzza a lányt is. A következő másodpercben hátraejtette a fejét a puha támlára, és álomba merült. Cristina végigsimított az ellazult vonásokon, aztán befészkelte az arcát a fiú vállgödrébe, majd ő is elaludt. Utolsó gondolata az volt, hogy ilyen nagyon még akkor sem fáradt el, amikor órákig kellett pucolnia Orina mikrójából az odaégett lábgyantát.

− Szerinted ő az új szerzemény?

− Eléggé nyilvánvaló, Nelli! Nézd meg, hogy összebújnak!

− És azt mondod, bevitte a húgához? Ilyet még sosem csinált!

− Pedig most megtette. Láttam, ahogy táncoltak a folyosón, miután kijöttek tőle.

− Mázlista a csaj! Mióta Pán idejár, reménykedtem, hogy egyszer elhív valahová. Erre most tessék! Szemmel láthatóan szerelmes.

− Azért ne add fel, Nelli! Ő nem látszik olyan srácnak, akinek elég lenne egyetlen lány. És különben is, ez a mostani szerzemény sem egy bombázó. Jó, azt meg kell hagyni, hogy gyönyörű haja van, és az arcbőréért ölni tudnék, de nehezen képzelem el, hogy egy ilyen srác beéri ezzel a szomszéd lány típussal.

Cristina már percek óta ébren volt, de nem akarta, hogy azok a kiéhezett ápolónők észrevegyék. A közelben beszélgettek, és nem fogták vissza a hangjukat. Azt hitték, mindketten mélyen alszanak. A lány legszívesebben felpattant volna, hogy jól megmondja nekik, hová dugják a reményeiket Pánnal kapcsolatban, de végül letett róla. Tisztában volt vele, hogy mindenki közül jelenleg neki van a legnagyobb esélye, hogy elnyerje a fiú szerelmét. De Cristinának nem kellett egy olyan szerelem, amely varázslatra alapszik. Be kellett látnia, hogy nem tobzódhat bekötött szemmel az örökkévalóságig abban a hitben, hogy Pán varázslat nélkül is szerelmes lenne belé.

A nővéreket közben elhívták, ezért a folyosó újra kihalt lett. Cristina megtámaszkodott Pán mellkasán, majd megpróbálta felemelni a fejét. Még mindig nehezen ment, de már nem érezte annyira fáradtnak magát.

− Jobban vagy, kedvesem? – Pán hangja álmosan csengett a lány fülébe. Amikor felé fordult, egy pillanatra elbűvölte a látvány. A fiú résnyire nyitott szemmel figyelte őt. Cristina meg mert volna esküdni rá, hogy kéken világítanak a szemei. Hagyta magát, amikor Pán közelebb húzta magához, és éhesen megcsókolta. Úgy érezte, valósággal beleolvad a karjaiba, és sosem lesz képes elszakadni onnan. A közelben valaki megköszörülte a torkát. Pán egy centit sem engedve a szorításából az orvos felé fordította a fejét.

− Magam sem tudom elhinni, de a húga tényleg jobban van. Az életfunkciói javultak és a fehérvérsejt-száma is csökkent. Még nem volt rá példa, hogy a betegség ebben a stádiumában a kezelés ekkora javulást eredményezzen. De nagyon úgy tűnik, hogy az orvostudomány még mindig produkál csodákat! – jelentette ki büszke mosollyal az orvos.

− Köszönöm – válaszolta komolyan Pán, majd a lánnyal együtt felálltak.

− Ez a munkám, fiatalember. A húgának most rengeteg pihenésre és nyugalomra van szüksége.

− Értem. Akkor mi később visszajövünk.

Elindultak a kijárat felé. Egyetlen szó nélkül ültek be Pán autójába. A fiú bekapcsolta a rádiót, és padlógázzal indított. Valami gyors szám ment, Cristina nem ismerte, de a ritmusa valósággal beleégette magát a vérébe. Újra teljesen éber lett. Óvatosan oldalra pillantott. Pán előreszegezett tekintettel, elszántan vezetett. Amikor megérezte magán a lány tekintetét, megfogta az ülésen nyugvó kezét.

− Ajándékom van számodra, kicsi! A mai napért. És minden másért.

− Már mondtam, hogy nem akarok köszönetet. Sem ajándékot. Amióta megismertelek, úgy értem, igazán megismertelek, minden felgyorsult. Nyugalmas, hétköznapi életem volt, de most… Varázslattal segítettem egy beteg kislányon. Még sosem éreztem ahhoz foghatót, mint mikor kiderült, hogy Lili tényleg jobban lett. Szóval ezért nem akarok ajándékot. Kivéve, ha egy póniról van szó! Mert egy pónival bármikor, bármire rávehetsz! Egy rózsaszín szőrűvel! – vigyorgott a lány.

− Most nem épp rózsaszín pónira gondoltam, de a későbbiekre nézve ezt az eszembe véstem. De most szeretném, ha csak azután utasítanád vissza az ajándékom, miután megnézted. Ha nem tetszik, azonnal hazaviszlek.

Cristinának gyanús volt Pán ravaszul villogó szeme és farkasvigyora. Arra gondolt, ha a piros köpenykéje lenne rajta, és az erdőben autóznának, akár egy bizonyos mese főszereplőjének is érezhetné magát, akit az izmos, jóképű farkas az odújába vonszol, hogy alaposan megegye. De ahogy az alkonyati hűvös levegő besuhant az autó lehúzott ablakain, a lány rájött, hogy korántsem az erdőbe tartanak. A levegő az óceán sós illatától volt terhes. Pán a tengerpart felé vezetett.

2011. december 23., péntek

Pénzes Ő 9. rész

Bocsánat a hosszas kihagyásért, szerettem volna hamarabb hozni az új részt, de sajnos így sikerült! A következő a két ünnep között érkezik, mert lesz 3 teljes szabadnapom és a 10. fejezet vázlata már megvan! Addig is, jó olvasást!


Az erdőben lévő kisház Cristina szerint leginkább egy kártyavárhoz hasonlított. Abból is egy satnyább fajtára. A deszkák, amelyekből felépült, foghíjasan csatlakoztak egymáshoz. A tető több helyen elegáns hullámokat vetett, hangulatos kis esővízgyűjtőket hozva létre. A veranda roskatag oszlopait és a ház oldalait benőtte a borostyán. A lány gyanította, hogy a kúszónövény tartja egyben az egész romhalmazt. Viszont nem akarta megbántani Pánt, ezért amikor leparkoltak a ház mellett, lelkesedni kezdett.

– Jaj, de takaros kis házacska! – csapta össze a tenyerét, de sejtette, hogy nem sikerült becsapnia a fiút, mert az felnevetett a vezetőülésen.

– Ez egy romhalmaz, kicsi! De a célnak megfelel. Gyere, bent barátságosabb.

Mindketten kiszálltak az autóból. Cristina zsebe egy lépés után zenélni kezdett. A lány összerezzent a Sikoly című film betétdalától, pedig annak idején jó figyelmeztetőnek tartotta beállítani. Elővette a zsebéből a telefont, megköszörülte a torkát, és miközben Pán kíváncsian figyelte, lenyomta a hívásfogadó gombot.

– Most nem tudom felvenni. De ha megadod a telefonszámod…

– Jaj, hagyj már ezzel az ökörséggel, te lógós kis dög! – rikácsolta Orina.

– Nővérkém! – rikkantott fel a lány. – Épp hívni akartalak.

– Egy fenét akartál hívni. Már rég itt kellene lenned, hogy rendbe rakd a ruhatáramat! Fel kellett csörgetnem az összes rabszolgát, aki tegnap dolgozott a klubban. Meg kellett fenyegetnem őket, hogy elárulják, tegnap egy fiúval szórakoztál munka helyett. Biztos vele is mentél haza. Taníthatott volna az anyád neked némi erkölcsösséget!

– Halottan nehéz lett volna neki. És egyébként hajnalig dolgoztam – jegyezte meg borúsan Cristina.

– Ezt meséld a rendőrségnek! Ha nem leszel itt fél órán belül, elintézem, hogy kocsi lopásért hosszú évekre bekóterezzenek!

– Jaj, már megint a Szökést nézted, tesó? Mondtam már, hogy a filmes duma ritkán jön be a való világban!

– Most azonnal megmondod, hogy mit csinálsz, különben hívom a rendőrséget!

– Ööö… épp gyógyítják a lábam – nyögte ki a lány, és megmozgatta teljesen ép lábujjait a cipőjében.

– Mi az, hogy gyógyítják? Megsérültél? Ugye tudod, hogy nem állom a betegbiztosítást?

– Kicsit eltörtem a lábam, de semmi vész, eszembe sem jutott rendes orvoshoz menni. Egy huncut szemű kínai épp most tekeri körbe a lábam disznóbéllel, mert az szerinte jól rögzíti a csontokat. Azt mondta, utána bekeni az egészet tejföllel, hogy ne száradjon ki a bél – mert jó szaftosan nagyobb a hatása ­–, és befedi pálmalevelekkel, majd újra áttekeri belekkel. Így sec-perc alatt rendbe jövök. Azért kértem, hogy sovány tejfölt használjon, a 20%-ostól állítólag már narancsbőre lesz az ember lányának!

– Ez undorító! – horkant fel Orina.

– Á, dehogy! Csak alternatív.

– De remélem, tudod, hogy ezt neked kell kifizetni. Bármennyit is kér az a kuruzsló!

– Ez a legjobb az egészben! Nem kér pénzt! Az unokája nemsokára a városba jön, neki kell majd megmutatnom a környéket. Szegény srác, kínai létére veri a két méter tíz centit. A falujukban féltek tőle a lányok.

– Nem vagyok kíváncsi a részletekre. Azt pátyolgatsz, akit akarsz a szabadidődben! A mai napot még megúszod, de elvárom, hogy holnap jelentkezz nálam munkára. Koktélokat törött lábbal is tudsz keverni.

– Ahogy kívánja, főnök! – mosolygott bele a lány a telefonba, aztán gyorsan kinyomta, mielőtt újabb kérdések merültek volna fel a lábával kapcsolatban.

Miután kikapcsolta a telefont, visszarakta a zsebébe. Pán a lépcsőn ült, és tűnődve nézte.

– Disznóbél? Kínai óriásfiú? – kérdezte hitetlenkedve.

– Most miért? Valamit muszáj volt kitalálnom. Azt úgysem hinné el, hogy boszorkány lettem, és épp varázsolni készülök, ezért nem tudom rendbe rakni ma a gardróbját.

– Végül is, jogos!

Pán a lány felé nyújtotta a kezét, aki örömmel fonta össze az ujjaikat. Ha megérintette a fiút, mindig olyan különös boldogság szállta meg. Mondhatni varázslatos. Pán kinyitotta az ajtót, de megállította a lányt, amikor az be akart lépni. Megszorította az ujjait, és belebámult az ajtón túli sötétségbe. Cristina már épp figyelmeztetni akarta, hogy a házhoz nem tartozik mozgójárda, ezért lépniük kell, ha be akarnak jutni, amikor a sötétség mélyén hirtelen valami pislákolni kezdett. A következő pillanatban fellobbant egy gyertya, amelyet rengeteg másik követett. Egy percen belül a ház meleg gyertyafényben úszott. Pán magához húzta, a dereka köré fonta a karját, majd a fülébe suttogott:

− Ezt eddig sosem sikerült egyedül megcsinálnom. Egyszerre csak egy gyertyát voltam képes meggyújtani az erőmmel. Erre most itt vagy te, és minden nehézség nélkül sikerül egyszerre ötvenet fellobbantani – sóhajtott fel boldogan. – Gyere, megmutatom a konyhámat!

− Oké – bólintott a lány. Pán karját a dereka körül forró bilincsnek érezte. Olyannak, amely most már a szíve körül is feszült. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha is elszakadjon tőle. Pedig tudta, hogy hamarosan eljön az a pillanat is. Tudta, és rettegett tőle.

A ház bentről sokkal jobban mutatott. A deszkapadló kopottnak tűnt, de tiszta volt. A nappali közepén egyetlen asztal állt, körülötte hat székkel. Az asztal közepén egy körben elhelyezve álltak a gyertyák. A fal mellett régi könyvespolc tornyosult, a polcokon apró mécsesek égtek. A padlón elszórtan álltak a zöld palackokba állított vastag viaszgyertyák.

− Errefelé! – intett a fiú a hátsó helyiség felé.

A konyha valamennyivel kisebb volt, mint a nappali. Amikor Cristina belépett, valahogy olyan ismerősnek érezte. A levegőbe szagolt. A gyertyákon kívül a füvön megtelepedő friss harmat illatát érezte. És valami másét. Valami fűszeresét és titokzatosan vonzóét, amely az egyik hatalmas szekrényből jött. Kibontakozott Pán karjaiból, és kinyitotta a szekrény ajtaját. Hat széles polcot számolt meg, amelyek minden négyzetcentiméterét beborították a felcímkézett tégelyek. Ismeretlen nyelven íródott feliratokat próbált kibetűzni, de a gyertyafény miatt nem sikerült. Közelebb hajolt, de az illatok orgiájától megtántorodott. Pán a háta mögé lépett, és megtámasztotta a vállát.

− Jól vagy?

− Én… persze, csak ez az illat…

− Olyan a boszorkányoknak, mint a legfinomabb parfüm. Most már te is érzed. Mi vagyunk a fegyver, kicsi – mutatott végig a polcokon – és ez a mi töltényraktárunk. Ha egy kicsit több időnk lesz, megtanítalak arra, hogy mi mire való, rendben?

Cristina az illattól még mindig elbűvölten bólintott. A fiú csókot nyomott az arcára, aztán finoman hátrébb húzta, egészen a konyhában lévő hosszú asztal végéhez, ahol már kevésbé volt intenzív az illat. A lány beletúrt a hajába, megdörzsölte a szemét, majd pislogott néhányat. Úgy tűnt, a világ újra hétköznapi lett a szeme előtt.

Pán otthonosan mozgott a konyhában. Lehajolt, majd egy másodperc múlva felbukkant, és az asztalra rakott egy közepes üstöt. Különböző színű és címkéjű üvegeket pakolt az üst mellé, majd egy hosszabb nyakút vett elő. A benne lévő olajos folyadékból pár cseppet az üstbe öntött, majd egyenként elkezdte kiadagolni a felcímkézett üvegcsékben lévő, szárított növényeknek látszó porokat. Amikor már mindegyikből rakott az üstbe, Cristinára mosolygott.

− Kezdhetjük! – jelentette be izgatott várakozással a hangjában.

− Oké, séf, de mit kell tennem?

− Először is, össze kell keverni az üst tartalmát, de nem külső eszközzel. Az erőnket kell használni hozzá. Ez a megtiszteltetés most téged illet. Emlékszel a forgószélre, amelyet az erdőben kavartál? Ugyanazt kéne itt is kivitelezni, csak kicsiben. Idézd fel, amit akkor éreztél, de próbáld csökkenteni az intenzitását. Nem akarom, hogy összedőljön a ház – jegyezte meg félmosollyal az arcán. – Gyere, állj ide, és tedd a kezed az üst fölé!

Cristina követte az utasításokat. Az üst fölé emelte mindkét tenyerét, lehunyta a szemét, és próbálta maga elé képzelni az erdőben átélt jelenetet. Emlékezett a fájdalomra és a dühre, de ezek az érzések hatástalanok voltak. Kinyitotta az egyik szemét, de az üst tartalma még mindig mozdulatlanul állt. Megpróbálta újra, ezúttal minden erejével koncentrált, és magában mondogatta, hogy „forgószél, forgószél, apró forgószél”, de még mindig nem történt semmi.

− Túl görcsösen próbálkozol! – hallotta meg maga mellett Pán hangját. – El kell lazulnod, vagy sosem sikerül.

Hátulról átkarolta Cristina derekát, és mélyen a nyakába csókolt. A forróság a szíve után a lány fejét vette célba. Az összes gondolata a mögötte álló fiúra koncentrálódott. Valami motoszkálást hallott, de képtelen volt kinyitni a szemét. Az erős karokba belesimulni olyannak tűnt, mintha megszűnt volna a külvilág.

− Hé, kicsi, lassabban, csak nyugodtan!

A fiú ajka már nem tapadt a bőrére. Cristina kinyitotta a szemét. Mindketten belebámultak az üstbe, ahol abban a pillanatban ült el az apró forgószél. Az alján lévő keverék víztiszta folyadékká változott.

− Megcsináltam? – kérdezte döbbenten Cristina. Még mindig nehéz volt elhinnie, hogy ő ilyesmire képes. De lassan ráébredt, hogy ideje lenne feldolgoznia, hiszen ebből a világból nincs visszaút.

− Tökéletes voltál! – vigyorgott rá Pán. – Itt végeztünk is. Egy percet kérek, aztán mehetünk a kórházba.

Villámgyorsan elpakolta az össze kelléket, és a folyadékot áttöltötte egy lapos üvegcsébe. Cristina csak ekkor látta, hogy gyönyörű, égszínkék színe van.

− Kedvelni fogod Lilit – mondta a fiú már ismét a kocsiban ülve. − Ő volt a legaranyosabb kiskölyök, akit valaha láttam. A betegsége és anya halála előtt tele volt élettel, mindent száz százalékos erőbedobással csinált. És gyönyörű hangja van. Sokáig énekesnőnek készült, aztán jött az a buta ötlete, hogy segít a pénzkeresésben. Kitalálta, hogy majd ügyvéd lesz! – horkantott fel bosszúsan.

− Nincs abban semmi rossz, ha biztos életet szeretne – vetette ellen a lány.

− Abban valóban nincs. De ha a biztos megélhetésért feladja valaki az álmait, az már más dolog. Nem lehet mindig ugyanabban a mókuskerékben teperni! Lili művészlélek, ahogy az anyánk is az volt.

− És ahogy te is az vagy – egészítette ki Cristina.

− Művésznek tartasz? – mosolygott rá boldogan a fiú.

− Öhm… hm… hát, mivel hallottam, hogy zenélsz és énekelsz… és úgy tűnt, hogy sikered van, nos… igen, azt hiszem, akár azt is lehet mondani, hogy… művész vagy.

− Köszönöm, kicsi! Sokat jelent nekem a véleményed.

A lány képtelen volt megszólalni. Sokáig bámult ki az ablakon egyetlen szó nélkül. Állandóan az zakatolt a fejében, hogy vajon most tényleg szerelmes? És ha igen, akkor viszontszeretik? Igazi érzelmek, igazi vágyak azok, amelyek állandóan a mellette ülő fiúhoz hajtják, vagy csupán egy ősi mágia mellékhatásai? Tudni fogja ezt valaha biztosan? Szerette volna megbeszélni Pánnal az összes kétségét, de félt. Tartott tőle, hogy a válasz nem az lesz, amelyet vár.

Amikor leparkoltak a kórház parkolójában, és kiszálltak a kocsiból, Pán gondterhelten nézett végig magán.

− Ilyen cuccban nem mehetek be. A főnővér azonnal kivágna – sóhajtott fel. Kinyitotta a nála lévő hátizsákot, és egy fekete pulcsit húzott elő belőle. Levette a rajta lévő szakadt kabátot és vérfoltos pólót, majd bedobta a hátsó ülésre. Cristinának tátva maradt a szája a rengeteg csupasz bőrfelület láttán. Bizseregtek az ujjbegyei, és már majdnem kinyújtotta a karját, hogy kideríthesse, mennyire selymes azokat a kőkemény izmokat borító bőr, amikor inkább visszafogta magát.

− Van önuralmam! − bizonygatta magának. – Képes vagyok távol tartani magam tőle.

Szerencsére a pulcsi hamar eltakarta az ingerlő részeket, így nem történt baj.

− Mehetünk! – Pán kézen fogta a lányt, a könyvet rejtő hátizsákot pedig a vállára vetette. Megállás nélkül mentek végig a kórház folyosóin. Közben Cristina figyelmét nem kerülte el, hogy az összes nővér szélesen mosolyog Pánra, aki név szerint köszöntött valamennyit. A lány elkapott jónéhány vágyódó pillantást is, amelyektől kellemetlen érzése támadt. Közben megérkeztek Lili szobája elé. Pán aggódva fixírozta az ajtót, mielőtt halkan benyitott volna rajta magával húzva Cristinát. A lány hitetlenkedve nézte a széles kórházi ágyban szinte elvesző apró kis feketehajú alakot.

− Ő itt Lili, a kishúgom. Számomra ő a világon a legfontosabb. Nem hagyom, hogy meghaljon. Tudom, hogy eddig nem kértelek meg, de te vagy az egyetlen esélyem, hogy segíthessek rajta. Bármit megteszek, ha most segítesz. Bármit Cristina!