− Pán, már mondtam, hogy segítek. Más is megtenné a helyemben. És ne fárassz azzal, hogy kérhetek bármit, mert a jelenlegi állapotomban olyat kérnék, ami itt nehezen lenne megvalósítható. Ugye értesz engem? – nézett végig célzatosan a fiú mellkasán.
− Hidd el, kicsi, ha más lenne a szitu, nem kellene kérned, én magam indítványoznám!
− Akkor ezt meg is beszéltük! – köszörülte meg a torkát Cristina. – Mondd el, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy Lili jobban legyen!
− Maga a művelet egyszerű, de valószínűleg nagyon fáradt leszel utána. Kiveszi majd az erőd nagy részét, de jelenleg ez az egyetlen út. Lili kómában van, nem érez majd semmit. Először, kérlek, zárd be az ajtót!
Cristina odalépett az ajtóhoz, és kétszer ráfordította a zárat. Amikor megfordult, Pán éppen kitakarta a húgát, és a kék folyadékkal teli üvegcsét az ágya melletti komódra rakta. A lány visszament az ágy mellé, és kíváncsian figyelte, mire készül a fiú.
− Ahhoz, hogy a kettőnk ereje elkezdhesse a gyógyítást, meg kell nyitnunk Lili testét.
Cristina úgy hőkölt hátra, mintha Pán megütötte volna.
− Hogy érted azt, hogy megnyitni? – suttogta idegesen. – Ugye nem akarod felvágni ezt a szegény kislányt? Így is épp elég sápadt, a vérveszteség tovább rontana az állapotán. Komolyan Pán, nem hiszem el, hogy képes vagy ilyesmire. Attól, hogy kómában van, még érezheti. Biztos van valami más módja is. Hadd nézzem meg azt a könyvet, majd… − nyúlt a földön heverő hátizsák felé.
− Abbahagyhatnád már, hogy mindig a rosszat feltételezed rólam! Szó sincs semmilyen felvágásról! Bízz már bennem egy kicsit, jó? – vonta össze haragosan a szemöldökét. – A szérumot azért készítettük el, hogy Lili teste ennek segítségével megnyíljon, és elfogadja a gyógyítást. Jelenleg annyira mély kómában van, hogy enélkül felesleges lenne minden erőfeszítésünk. A folyadékot belemasszírozzuk a teste kulcspontjaiba. Ezek egyfajta kapuk a természetfelettire. Ha ezek akár résnyire is nyitva vannak, a hétköznapi emberek képesek érezni a túloldal erejét. Érezni, és elfogadni a benne rejlő változást. Lili korábban ezt egyedül is meg tudta tenni, de most…
− … kómában van – fejezte be a lány. – Sajnálom. Tudnom kellett volna.
− Nem, nem tudhattad! De majd fogod. Nemsokára mindent tudni fogsz, amit én. De addig is, segíts nekem.
Pán útmutatásával a világoskék folyadékot elkezdték belemasszírozni Lili bőrébe. Mindkét csuklójára, a bokái belső oldalára, a nyakára, a szemhéjára, a homlokára, a hasára és a szívére került a szérumból. Mire befejezték, a szoba kamilla és levendula illatban úszott, a kislány bőre pedig valamivel rózsásabbnak tűnt.
− Mennyi idős most? – kérdezte halkan Cristina, amint végzett az utolsó simítással is a kislány szíve körül. Elegyengette rajta a Micimackós pizsamát, és betakargatta.
− Tíz éves. De már majd egy éve beteg. Azóta nem is ünnepeltük a születésnapját. Ő akarta így. Mielőtt kómába esett, azt mondta, szeretné, ha egyedül el tudná fújni a gyertyákat, és fel tudná emelni a villát, hogy megkóstolhassa a szülinapi tortáját.
Cristina szemébe könny szökött. Azon gondolkozott, mennyire igazságtalan az élet. Ettől a kislánytól elvette mindkét szülőjét, majd egy olyan betegséggel sújtotta, amelyből szinte lehetetlen meggyógyulni. Arra gondolt, mennyire félhet Lili az édesanyja nélkül. Vajon amikor kómában van az ember, akkor sötétség veszi körül? Sötétség és némaság? Milyen lehet mindezeket átélni egy olyan életvidám kislánynak, aki Micimackós pizsamát hord, és elvesztette az anyukáját? Vajon érzi, hogy mellette vannak, és szeretik? Érzi? Vagy pedig körülzárták a saját testének falai, és hiába veri az ajtókat, hiába sikít, senki sem hallja meg!
− Kicsi…
Pán már mellette állt. Finoman lefejtette az ujjait Lili aprócska kezéről. A lány észre sem vette, hogy milyen erősen szorítja.
− Én… nagyon sajnálom… nem tudom, mi üthetett belém… én… bocsáss meg!
− Miért sírsz, Cristina? – kérdezte halkan Pán, és gyengéden letörölte a lány arcán csordogáló könnyeket.
− Sírok?
− Bizony, sírsz. Lili miatt?
− Igen, Lili miatt – bólogatott hevesen a lány.
− És magad miatt is – sóhajtott fel nehezen a fiú. − Lili magadra emlékeztet, igazam van? Te is ugyanúgy elvesztetted a szüleidet.
− Nem… én… az össze sem hasonlítható. Én sokkal idősebb voltam.
− A kor semmit sem számít ilyenkor. Te egyedül maradtál, amikor a szüleid meghaltak. Sokkal nehezebb lehetett átvészelni. Lili jól van, Cristina. Neki mindig itt voltam én. Sosem hagynám, hogy rosszul érezze magát odabent – intett a húga felé. – Mindig is képes voltam befolyásolni az álmokat. Csak meg kell őt érintenem, és álmaiban a szüleinkkel van, vagy épp a Százholdas Pagonyban játszik magasugrást Tigrissel.
− Biztos? – remegett meg a lány hangja.
− Nézd meg magad! – Összefonta kettejük ujjait, aztán odaérintette őket Lili homlokához. – Csókolj meg!
− Tessék? – lepődött meg Cristina.
− Csókolj meg, és látni fogod te is az álmait!
Cristina résnyire nyitotta az ajkát, és lassan előrehajolt. A fiú türelmesen várt, egy centit sem volt hajlandó elébe menni. Amikor összeért az ajkuk, jóleső bizsergés futott végig Cristina bőrén. Valamiért biztos volt benne, hogy Pán is ugyanezt érzi. Egyszerre húzódott mosolyra a szájuk, miközben egyszerre léptek közelebb egymáshoz. Cristina lehunyt szemhéja mögött egy széles dombot látott. A domb tetején egy pizsamás kislány ült, mellé pedig épp egy kékesszürke szamár tottyant le. A szamár mondott egy unott „aú”-t, mert a farkát rögzítő rajzszeg belefúródott a hátsójába. Kicsit még fészkelődött, majd a kislány vállának dőlt. Mindketten felfelé néztek, ahonnan a következő pillanatban egy szivárvány-zuhatag ömlött alá. Az ezerszínű fények fantasztikus ragyogásba vonták az összes felhőt, amelyen áthaladtak. Olyan volt, mintha valaki odafent kiöntött volna egy tál szivárványt.
− Nézd, Füles, olyan színű a szemed is! – kiáltott egy vékony hangocska, majd jóízű kacagásban tört ki.
(Lili álma 8:16-nál, de érdemes az egész részt végignézni. Nekem ez a kedvencem!)
− Most már jobb? – Pán fürkészőn nézett a lányra, amikor az kinyitotta a szemét.
− Csodálatos ajándékot adtál neki. Csodálatos… csodálatos vagy! – Cristina szorosan megölelte a fiút. Mióta boszorkányként magához tért, most először érezte úgy, hogy varázslat nélkül is képes lenne beleszeretni Pánba.
− Túlzol, kicsi! De ideje lenne nekikezdenünk. Hamarosan lejár a látogatási idő.
Cristina megtörölte az arcát, és mosolyogva bólintott.
− Kezdhetjük!
Pán visszament az ágy túloldalára, és a földön heverő hátizsákból elővett egy vastag, bőrborítású könyvet. Az egyik oldal meg volt jelölve egy sárga papír cetlivel, ott nyitotta ki, majd az ágy végébe rakta.
− Fogd meg a kezem! – mondta a fiú. – Elmondom a varázsigét. Amint késznek érzed magad, ismételd utánam. És kérlek, koncentrálj! Emlékezz, milyen volt, amikor felélesztettük azokat a virágokat az úton!
A lány nagyot nyelt, majd feszülten bólintott. Pán mélyen a szemébe nézett, majd a kinyitott könyvre szegezte a tekintetét. Aztán olvasni kezdett.
Az erő nevében, mi nékem adatott
Ősi boszorkányok, küldjétek hozzám a Napot,
Ennek a napnak eme órájában,
Magamhoz hívom a gyógyító fényt,
Hogy testvérem, ki vér a véremből, hús a húsomból
Újra ép legyen és egész.
Pán hangja úgy rezgett a szoba levegőjében, mintha ezer hangvillát pendítettek volna meg egyszerre. Cristina észre sem vette, mikor kezdte el utána mondani a szavakat, csak arra figyelt fel, hogy a késő délutáni időpont ellenére egyre világosabb van a szobában. Kinézett az ablakon. A túloldalon sugárzó vakító fény egyre közelebb jött, míg lassan átsiklott az üvegen egy lámpabúra méretű golyót alkotva, amely folyamatosan lüktetett és forrongott. Olyan volt, mint egy kisebb Nap. A golyó időnként megtorpant a levegőben, de akkor Pán ismét egy kicsit hangosabban kezdett kántálni, és a golyó újra megindult. Egyenesen Lili ágya felé tartott. Amikor elérte azt, a golyó kezdett más formát ölteni. Körbefogta Cristina és Pán összefont ujjait, majd kiszélesedve, egy meleg burkot alkotva, teljesen bevonta Lili testét.
Cristina azt hitte forró lesz, de tévedett. Olyasfajta melegséget érzett, mint amikor nyakig merül egy teli kád forró vízbe. A melegség végigkúszott a karján át minden porcikájába, majd annál is beljebb, egyenesen a lelkéig. Felkacagott, amikor észrevette, hogy szemben vele Pán csillogó szemmel figyeli. Hatalmas fényesség volt a szobában, mégsem bántotta a szemüket. A hangjuk felerősödött, kétszólamú dallamként kúszott végig a falakon. Már egyikük sem nézte a könyvet, egymást bámulták, és közben egyfolytában mosolyogtak. Cristina nem számolta hányszor mondták végig a bűvigét, de kis idő múlva a Lilit körülvevő fényburok kezdett összehúzódni. Amikor újra felvette eredeti alakját, Pán elengedte a lány kezét. Megfogta a még mindig forrongó gömböt, odavitte az ablakhoz, kinyitotta, aztán egyszerűen feldobta a levegőbe. Cristina mellé sietett. Úgy érezte, nagyon fontos látnia, hogy mi történik a mini Nappal. Pán mellett állva nézte végig, amint a gömb köröz párat a levegőben, majd hatalmas lendülettel felfelé veszi az irányt. Pár másodpercen belül feloldódott a Napot körülvevő távoli fényességben.
− Én még ilyet… Én még sosem… éreztem ilyet – nyögte a fiú. – Ez olyan volt, mintha életemben először varázsolnék. Te is élvezted, kicsi? – fordult vigyorogva a lányhoz.
− Most hülyéskedsz? – kiáltott fel vadul dobogó szívvel Cristina. – Még soha nem éreztem ennél jobban magam! Mintha adrenalin keringene az ereimben vér helyett. Legszívesebben… én legszívesebben…
− Te is annyira beindultál, mint én? – kérdezte rekedten Pán.
− Azt hiszem, én sokkal jobban! – A lány mindkét tenyerét rásimította a fiú enyhén borostás arcára, és élvezettel végigkaparászta egészen a nyakáig. A szája kiszáradt attól, ahogy Pán az övénél fogva közelebb húzta magához, majd a nyakába csókolt. Az ágy felöl apró kis nyikkanás hallatszott, de ez a hang úgy hatott rájuk, mintha jeges fürdőt zúdítottak volna a nyakukba.
− Lili! – kiáltottak fel egyszerre, majd visszarohantak az ágyhoz.
− Mintha már nem lenne annyira sápadt!
− A gép szerint a pulzusa is egyenletesebb…
− A vérnyomása is emelkedett egy kicsit! – sorolták egymás szavába vágva.
− Kicsi! Azt hiszem, sínen vagyunk! Lili elkezdett gyógyulni.
Az ágy végében újra összeölelkeztek, majd Pán elrohant megkeresni Lili orvosát. Cristina leült a lány ágyának szélére, és megfogta Lili kezét.
− Nemsokára újra jól leszel, kicsi lány. A bátyád és én teszünk róla, ne aggódj!
Cristina örült, hogy ott lehet Lili mellett. Még nem ismerte, de úgy érezte, szeretné megvédeni őt minden bajtól. Elővett egy papírzsepit, és letörölgette a szája szélén kicsordult víztiszta nyálat.
Pán lelkes mosollyal az arcán jelent meg újra. Közvetlenül mögötte egy hófehér hajú, szemüveges férfi sietett.
− Tökéletesen megértem az aggodalmát, fiatalember, de a húga állapota nem változott. Ez nem egy hétköznapi nátha, hogy egyik percről a másikra kigyógyuljon belőle az ember! – méltatlankodott.
− Nézze meg! Kizárólag ennyit kérek! Csak nézze meg! – A fiú odalépett az ágyhoz, és rámosolygott Cristinára. – Tényleg jobban van!
− Ha megengedné, ezt inkább én dönteném el! – morgott az orvos, aztán elővette a sztetoszkópját. Hosszú percekig hallgatta Lili mellkasát, majd a komódon lévő telefonhoz lépett, és beütött két számot. – Mary, kérem jöjjön az 505-ös kórterembe! A kis Lilinél újabb vérvizsgálatra lesz szükség.
Miután letette, Pánra nézett, és gondterhelten összevonta a szemöldökét.
− Első látásra valóban úgy tűnik, hogy javult az állapota. De biztosat csak akkor tudok mondani, ha megvan a vérvizsgálat eredménye. Eltarthat több óráig is. Addig azt javasolnám, hogy menjenek haza. Telefonálunk, amint megvan az eredmény.
− Nyugi, doki, megvárjuk! – szólt közbe Cristina. – Az előtérben láttam néhány nagyon kényelmesnek tűnő narancsszínű műanyagszéket. Mit gondolsz, édes, elhéderezünk itt pár óráig?
− Ez nem is lehet kérdés… édes! – Pán mosolya annyira boldog, olyan megkönnyebbült volt, hogy Cristina méterekkel magasabbnak érezte magát tőle.
− Jól van – mosolyodott el az orvos is. – Azonnal szólok, amint megvan az eredmény.
Pán lehajolt, egy puszit nyomott a húga homlokára, aztán Cristinát követve kilépett a szobából. Alig csukódott be mögöttük az ajtó, Pán elkapta a lány derekát, és végigtáncolt vele az akkor már néptelenné vált folyosón.
− Istenem, kicsi, tényleg sikerült! El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! Elképesztő voltál! Varázsoltál! Együtt varázsoltunk! Még sosem éreztem magamban ekkora erőt. Ez a te érdemed! Egyedül a tiéd!
− De hát, te irányítottál! – vetette közbe a lány.
− Az elején. De utána az erőd megnőtt, és kiteljesítette az enyémet. Tökéletes összhangban voltunk! Fáradt vagy?
Cristina meg mert volna esküdni rá, hogy amíg a fiú nem kérdezte, addig semmi baja sem volt. De amint a fáradtság szó eljutott az agyáig, teljesen betöltötte azt. A karjait és a lábait mázsás súlyoknak érezte. A padlót borító hullazöld linóleum kezdett pihe-puha ágynak tűnni a szemében.
− Az előbb még… − motyogta félálomban.
− Igen, én is. Gyere, talán találunk jobbat is, mint a műanyag székek!
A folyosó végén, egy kisebb benyílóban találtak egy széles bőrfotelt. Mire odáig elértek, már alig álltak a lábukon.
− Pán legalább olyan fáradt lehet, mint én – gondolta Cristina, mert a fiú félretette korábbi udvariasságát, és elsőként rogyott a fotelba. Ezután még annyira telt az erejéből, hogy a derekánál fogva az ölébe húzza a lányt is. A következő másodpercben hátraejtette a fejét a puha támlára, és álomba merült. Cristina végigsimított az ellazult vonásokon, aztán befészkelte az arcát a fiú vállgödrébe, majd ő is elaludt. Utolsó gondolata az volt, hogy ilyen nagyon még akkor sem fáradt el, amikor órákig kellett pucolnia Orina mikrójából az odaégett lábgyantát.
− Szerinted ő az új szerzemény?
− Eléggé nyilvánvaló, Nelli! Nézd meg, hogy összebújnak!
− És azt mondod, bevitte a húgához? Ilyet még sosem csinált!
− Pedig most megtette. Láttam, ahogy táncoltak a folyosón, miután kijöttek tőle.
− Mázlista a csaj! Mióta Pán idejár, reménykedtem, hogy egyszer elhív valahová. Erre most tessék! Szemmel láthatóan szerelmes.
− Azért ne add fel, Nelli! Ő nem látszik olyan srácnak, akinek elég lenne egyetlen lány. És különben is, ez a mostani szerzemény sem egy bombázó. Jó, azt meg kell hagyni, hogy gyönyörű haja van, és az arcbőréért ölni tudnék, de nehezen képzelem el, hogy egy ilyen srác beéri ezzel a szomszéd lány típussal.
Cristina már percek óta ébren volt, de nem akarta, hogy azok a kiéhezett ápolónők észrevegyék. A közelben beszélgettek, és nem fogták vissza a hangjukat. Azt hitték, mindketten mélyen alszanak. A lány legszívesebben felpattant volna, hogy jól megmondja nekik, hová dugják a reményeiket Pánnal kapcsolatban, de végül letett róla. Tisztában volt vele, hogy mindenki közül jelenleg neki van a legnagyobb esélye, hogy elnyerje a fiú szerelmét. De Cristinának nem kellett egy olyan szerelem, amely varázslatra alapszik. Be kellett látnia, hogy nem tobzódhat bekötött szemmel az örökkévalóságig abban a hitben, hogy Pán varázslat nélkül is szerelmes lenne belé.
A nővéreket közben elhívták, ezért a folyosó újra kihalt lett. Cristina megtámaszkodott Pán mellkasán, majd megpróbálta felemelni a fejét. Még mindig nehezen ment, de már nem érezte annyira fáradtnak magát.
− Jobban vagy, kedvesem? – Pán hangja álmosan csengett a lány fülébe. Amikor felé fordult, egy pillanatra elbűvölte a látvány. A fiú résnyire nyitott szemmel figyelte őt. Cristina meg mert volna esküdni rá, hogy kéken világítanak a szemei. Hagyta magát, amikor Pán közelebb húzta magához, és éhesen megcsókolta. Úgy érezte, valósággal beleolvad a karjaiba, és sosem lesz képes elszakadni onnan. A közelben valaki megköszörülte a torkát. Pán egy centit sem engedve a szorításából az orvos felé fordította a fejét.
− Magam sem tudom elhinni, de a húga tényleg jobban van. Az életfunkciói javultak és a fehérvérsejt-száma is csökkent. Még nem volt rá példa, hogy a betegség ebben a stádiumában a kezelés ekkora javulást eredményezzen. De nagyon úgy tűnik, hogy az orvostudomány még mindig produkál csodákat! – jelentette ki büszke mosollyal az orvos.
− Köszönöm – válaszolta komolyan Pán, majd a lánnyal együtt felálltak.
− Ez a munkám, fiatalember. A húgának most rengeteg pihenésre és nyugalomra van szüksége.
− Értem. Akkor mi később visszajövünk.
Elindultak a kijárat felé. Egyetlen szó nélkül ültek be Pán autójába. A fiú bekapcsolta a rádiót, és padlógázzal indított. Valami gyors szám ment, Cristina nem ismerte, de a ritmusa valósággal beleégette magát a vérébe. Újra teljesen éber lett. Óvatosan oldalra pillantott. Pán előreszegezett tekintettel, elszántan vezetett. Amikor megérezte magán a lány tekintetét, megfogta az ülésen nyugvó kezét.
− Ajándékom van számodra, kicsi! A mai napért. És minden másért.
− Már mondtam, hogy nem akarok köszönetet. Sem ajándékot. Amióta megismertelek, úgy értem, igazán megismertelek, minden felgyorsult. Nyugalmas, hétköznapi életem volt, de most… Varázslattal segítettem egy beteg kislányon. Még sosem éreztem ahhoz foghatót, mint mikor kiderült, hogy Lili tényleg jobban lett. Szóval ezért nem akarok ajándékot. Kivéve, ha egy póniról van szó! Mert egy pónival bármikor, bármire rávehetsz! Egy rózsaszín szőrűvel! – vigyorgott a lány.
− Most nem épp rózsaszín pónira gondoltam, de a későbbiekre nézve ezt az eszembe véstem. De most szeretném, ha csak azután utasítanád vissza az ajándékom, miután megnézted. Ha nem tetszik, azonnal hazaviszlek.
Cristinának gyanús volt Pán ravaszul villogó szeme és farkasvigyora. Arra gondolt, ha a piros köpenykéje lenne rajta, és az erdőben autóznának, akár egy bizonyos mese főszereplőjének is érezhetné magát, akit az izmos, jóképű farkas az odújába vonszol, hogy alaposan megegye. De ahogy az alkonyati hűvös levegő besuhant az autó lehúzott ablakain, a lány rájött, hogy korántsem az erdőbe tartanak. A levegő az óceán sós illatától volt terhes. Pán a tengerpart felé vezetett.
