Egy könyvbemutató hegyei és völgyei

Bármilyen hihetetlennek tűnik is, nekem első alkalommal akkor jutott el ténylegesen az agyamig, hogy kiadják a könyvemet, amikor tegnap este először a kezembe került. Be volt csomagolva hat darab, de azt mind megfoghattam, simogathattam, izgulhattam, hogy ne csöppenjen rá egy kibuggyanó könnycsepp sem. Enigmatikus érzés először kezedbe fogni a könyvedet! Borzongtam, a világgá akartam kiabálni, hogy az én könyvem, én alkottam valami maradandót! De csak csendben örültem. Mert én ilyen vagyok. A velem lévő Melittának azért lelkendeztem egy sort, de igazából kacagni és esőben táncolni akartam! Nyugi, nem tettem! Egyrészt, mert nem volt eső, másrészt, nyilvánosan nem tudom annyira elengedni magam. J

Amikor ma beléptem a könyvbemutatónk helyszínére, nagyon furcsa helyzet állt elő. Nem tudtam olyan alapvető dolgok neveit, mint az asztal. Vagy a pohár. Vagy teszem azt, a könyv. Összekavarodtak a gondolataim, a szívem a torkomban dobogott, és keresni kezdtem a menekülési útvonalakat. De aztán szóltam néhány keresetlen szót magamhoz. A hidegebb énem lehűtötte a bezsongottat egy kicsit, így képes voltam rá, hogy köszönjek a rengeteg összegyűlt barátnak és ismerősnek. Melittával érkeztem, aki a gyönyörű könyvjelzőket készítette, illetve nagyon szépséges borítótervekkel lepett meg még korábban, és Kittivel, aki a sminkemet alkotta, és próbálta az önbizalmam pici fejét a víz fölött tartani.

Ami nagyon jól esett már az első percben, hogy Zakály Viki odajött hozzám köszönni, mert megismert. Nem tudtunk sokat beszélgetni, de a nyíltsága annyira jót tett, hogy sikerült egy pár percre megnyugtatnia. Vikit ismernetek kellene, mert lehetetlen leírni azt a jóságot és kedvességet, ami árad belőle. Már alig várom, hogy elolvassam a könyvét, mert tudom, hogy így még többet kaphatok ebből az érzésből!

Tudtam beszélni pár szót az én drága felolvasómmal is, Zsuzsával, akinél jobbat – bármennyire kerestem volna – nem találok. Ezért már lefixáltam a következő felolvasásra is! Zsuzsa hangját és előadásmódját mindenki nagyon dicsérte. Szegény, ő is izgult, de olyan jól át tudta adni a megkínzott kisfiú érzéseit, hogy jómagam is beleborzongtam. A felolvasás és a kérdések alatt voltak a legnehezebb perceim. A kérdések nagyon jók voltak, Bea tudta, hogy nem vagyok egy show-women, ezért olyanokat kérdezett, amitől annyira nem jöttem zavarba. Az elején éreztem, hogy remeg a hangom, de utána én lepődtem meg a legjobban, hogy belejöttem. Persze, próbáltam nem nagyon felnézni, illetve csak egy emberre nézni, hogy ne zavarodjak bele nagyon. Az utólagos visszajelzések alapján egészen jól ment a dolog. Megszorongattam közben a saját ujjaimat, de sikerült! Bea büszke volt rám, és nekem ez hatalmas dolognak számít!

Ott voltak a régi és az új munkatársaim is, ami szintén nagyon jól esett. Azt hittem, hogy idegesebb leszek tőle, ha sok ismerős arc van, de szerencsére nem így történt. Igazából, megnyugtató volt, hogy ott vannak mellettem.

Drága Mariannám és Orsim, legjobb pécsi barátnőim szintén eljöttek, pótolták a távol lévő családomat. Nagy köszönet Marianna Csabájának, amiért vállalta a szállítást!

Ott volt Helga barátném is, szintén Pécsről, akit annyira régen láttam, hogy az első pillanatban meg sem ismertem. Ő is így volt ezzel, de jelentettem neki annyit, hogy eljött ilyen messzire a könyvbemutatómra.

Ez érintett a legmélyebben. Az ott lévő emberek akár ismertek már régóta, akár még csak most ismernek meg, eljöttek, hogy ünnepeljék a sikeremet. Hogy dedikálják a saját Enigma példányukat, mert nekik sokat jelent, hogy alá van írva.

Képzeljétek, ajándékot is kaptam! Szűcs Vikitől, akit már messziről megismertem a cuki kalapkájáról, egy nagyon szép reprodukciót kaptam, ami az Enigma borítóját ábrázolja. Részletes és gyönyörűséges ceruzarajz lett, köszönöm nagyon még egyszer! Illetve a másik ajándékot a munkatársaimtól kaptam. Nagyon eltalálták! Egy Parker tollat kaptam, amibe belegravírozták az írói nevem. Gyönyörű toll, és örök emlék. A következő könyvemet is remélhetőleg ezzel fogom dedikálni.

A dedikálás volt a kedvenc részem! Végre egy kicsit közelebbről láthattalak titeket, és ekkor már teljesen felengedtem. Azt hiszem! J Jó volt utána a fényképezés is, bár nem szeretem a rólam készült képeket, mert olyan rémült fejet vágok, de remélem, hogy nektek is kellemes emlékeitek lesznek, ha megnézitek őket!

Lassan befejezem, mert ma hajnali négykor keltem, és kezdek nagyon paff lenni! Hatalmas köszönet nektek, akik ott voltak a bemutatón, és megtiszteltetek minket! Akik most nem tudtak eljönni, azokat remélem, hogy hamarosan szintén megismerhetem. Ha szeretnétek megosztani a véleményeteket az Enigmáról, nem fogjátok vissza magatokat, írjatok bármikor!

Köszönöm, hogy voltatok, vagytok, lesztek nekem!

 

Helena Silence

Enigma 4. fejezet II. rész

Másnap reggel új hét kezdődött, de én még mindig a szüleim szobájában voltam, kezemben a telefonnal. Nora többször kopogott és szólongatott az ajtón keresztül, de néma maradtam. Senkivel sem akartam beszélni.

Nora minden nap háromszor letett egy tálca ételt az ajtó elé. Hallottam, ahogy a porcelán készlet halkan csilingel, amikor lerakja a földre. Egyszer sem nyitottam ajtót. Mindig megvártam a késő éjszakát, csak aztán merészkedtem ki, hogy beálljak a zuhany alá. Nora két napig bírta azt a halotti nyugalmat, a harmadik nap reggelén kihívta a család orvosát. Még egy lakatost is hozatott, hogy felfeszítse a zárat. Az orvos megvizsgált, bár ez nekem valahogy kiesett, később ezt is Nora mesélte el.

A doktor úgy találta, hogy ki vagyok száradva, és sokkot kaptam. Amikor megfogta a karomat, akkor kaptam az első pánikrohamot. A második érintés tovább rontott a helyzeten. A képességem időközben annyira felerősödött, hogy képtelen voltam elviselni az érintéseket anélkül, hogy elcsúszott volna a tudatom. Kontrollálhatatlan volt, hogy mikor mit látok meg, így pár másodperc alatt hatalmas mennyiségű információ és képanyag áramlott belém. Kibírhatatlan volt. Sikoltoztam a fájdalomtól és a rettegéstől, mert azt hittem, megőrülök. Lefogtak, és benyugtatóztak.

Amikor felébredtem a kórházban, már folyamatosan adagolták a nyugtatót. Szerencsére ott nem értek hozzám, így viszonylag biztonságban voltam. Súlyos kiszáradást és kezdődő depressziót állapítottak meg, amelyet rendszeres pánikrohamok kísértek. Nem vették észre, hogy a rohamok mitől jelentkeznek. Beletelt pár napba, de sikerült meggyőznöm őket, hogy nem fogok őrültséget csinálni. Attól semmi sem változott volna.

Nora végig mellettem volt. Kérdezgette, hogy kit hívjon fel. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy szólok Ellának vagy Andreának. Ők voltak a legjobb barátnőim, gyakran jártak át hozzánk, ismertük egymás szüleit is. Ellával más középiskolába jártunk, de megmaradt a barátság. Andrea pedig a városi könyvtárban volt segédkönyvtáros; a nyaraim nagy részét vele töltöttem. Elhárítottam Nora javaslatát. Azok az idők már véget értek. Most leginkább egyedüllétre volt szükségem.

A kórházban próbáltak rávenni a terápiás kezelésekre, de visszautasítottam mindent. Megtehettem, mert elmúltam tizenhét éves. Kaptam gyógyszert a pánikrohamokra, kicsikartak egy ígéretet, hogy keresni fogok egy terapeutát, aztán elengedtek. Amíg a kórház előtt arra vártam, hogy Nora kerítsen egy taxit, kisütött a nap. A nyár vidám sugarai beragyogták az aszfaltot, és megfestették a rajta lévő benzinfoltokat. Akkor sírtam először. Szorosan behunytam a szememet, de még úgy is éreztem a meleg fényt. A könnycseppek, amelyek lecsorogtak az arcomon, jéghidegek voltak. Gyűlöltem azokat a könnyeket. Nem volt jogom elsírni őket.

A temetés zártkörű megemlékezés volt. A részvények miatt a japán tranzakció lezárásáig nem akarták nyilvánossá tenni a halálhírt.

A szertartás után derült ki, hogy az apám már a születésemkor végrendelkezett.

Az ügyvéd a dolgozószobában apám székében ült, és papírokat rendezgetett az ő asztalán. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy álljon fel onnan, de képtelen voltam megszólalni. Az a rengeteg gyógyszer, amelyet a kórházban belém nyomtak, még akkor is bénultságban tartott. A fejem tiszta maradt, de nagyon fáradt voltam. Minél előbb végezni akartam, hogy visszamehessek aludni.

A végrendelet felolvasását kábult csendben ültem végig, máig alig emlékszem rá. A felolvasás után az ügyvéd kisebb monológot adott elő az idő erejéről, és hogy milyen jót tesz majd nekem a környezetváltozás. Ekkor kezdtem el figyelni.

– Ezt nem értem, mennem kéne valahová? – kérdeztem rekedten a hosszú hallgatástól.

– Nos, igen… a végrendelet szerint a nagybátyádnál fogsz lakni huszonegy éves korodig.

– De én azt hittem, maradhatok! – tiltakoztam erőtlenül. – Tizenhét vagyok, elboldogulok egyedül.

– Lena… Lehet, hogy nem értetted meg elsőre. A cég irányítását az ügyvezető igazgató veszi át. Kiskorú vagy, a cég ötvenegy százaléka a tiéd, de csendestárs maradsz mindaddig, amíg lediplomázol. Ha úgy döntesz, hogy ezen a területen akarsz maradni, természetesen szívesen látnak az igazgatótanácsban pár év múlva. Igaz, hogy sokáig rosszul mentek a vállalat ügyei, de a mostani szabadalommal pár éven belül jelentős haszonra számíthat az összes részvényes. Köztük te is.

Megdörzsöltem a halántékomat. Részvényekről, százalékokról és haszonról beszélt, miközben kihúzta a lábam alól a talajt.

– Még sosem találkoztam a nagybátyámmal. Egyáltalán hol lakik?

Elmondta. Victor Wall Colorado leggazdagabb embereinek egyike volt. Épp Dél-Afrikában vásárolt lovakat, de a halálhírre elindult haza.

– A házzal mi lesz? – kérdeztem kétségbeesve.

– Sajnálom, de az apád úgy rendelkezett, hogy adjuk el, és a bevétel kerüljön egy letéti alapba. Valamivel több, mint tíz éve hozta létre, és havonta egy kisebb összeget helyezett el rajta. Továbbá a vállalati részesedésed után havi apanázst fogsz kapni, amely szintén ide kerül majd. Az egyetlen kikötés ezzel kapcsolatban, hogy a pénzt csak a diplomázásod után kaphatod meg. Addig a nagybátyád gondoskodik rólad. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz neki probléma.

Elégedetten nyúlt az asztalon lévő tálca felé, amelyet Nora hozott be pár perccel korábban. Kitöltött magának egy csésze illatos teát, és szürcsölni kezdte. Idegesítő hang volt. Kezdtem tőle magamhoz térni.

– Mr. Rolfe, én… nem szeretnék függni senkitől! Dolgozhatnék a cégnél, és kezdhetném később az egyetemet. Az apám is azt szerette volna, ha együtt dolgozunk.

– A diploma után, Lena. Nincs meg a megfelelő képzettséged. És láthatóan rosszul viseled a történteket. – Kutató tekintete végigsiklott rajtam. Hosszan elidőzött az arcomon, aztán nagyot sóhajtott. – Neked most legjobban pihenésre és távolságra van szükséged. Az összes papírt, amelyre a későbbiekben szükséged lesz, átküldöm Coloradóba a nagybátyád ügyvédjének.

Felállt, és összeszedte az asztalon szétterített papírhalmazt:

– Az utazást már megszerveztük. Csomagolj be!

Elmenőben még meg akarta simogatni a fejemet, de automatikusan elhúzódtam az érintése elől. Ülve maradtam, és csak bámultam a falat.

Nora összepakolt mindent, amire szükségem lehetett Coloradóban. A többi dolgot ládába tette, és egy raktárba vitette. Borzalmas volt nézni az üres falakat, és azt, ahogy anyáék emléke szertefoszlik.

Írtam egy e-mailt Ellának és Andreának a költözésről. Szándékosan olyan szavakat használtam, hogy „ideiglenes” és „hamarosan hívlak”, hogy ne akarjanak ők keresni. Néhány beavatotton kívül mindenki úgy tudta, hogy nyaralni megyek a nagybátyámhoz, amíg a szüleim dolgoznak.

Kikapcsoltam a laptopot, és bepakoltam egy hátizsákba. Betettem még mellé két bekeretezett képet. Az egyiken Andrea, Ella és én voltunk, amint a városi könyvtár padlóján ülünk. Olcsó pezsgővel ünnepeltük, hogy Andreát előléptették segéd könyvtárosból teljes jogú könyvtárossá, nekünk pedig Ellával színjelesre sikerült az érettségink. Akkor rúgtam be életemben először és utoljára. Ellának még volt annyi lélekjelenléte, hogy beállítsa az időzítőt a fényképezőn, aztán megbotlott Andrea lábában, és feldöntött egy egész könyvespolcot. Ezt a pillanatot örökítette meg a fénykép.

A másik képen anya, apa és én voltunk a Central Parkban a tizenhetedik születésnapomon. Apa spontán pikniket szervezett aznap, még a suliból is elkért, hogy együtt lehessünk mi hárman. Komppal elmentünk újra megnézni a Szabadság-szobrot. Vettünk magunknak egyforma fejfedőket, vattacukrot ettünk, és mindannyian úgy csináltunk, mintha turisták lennénk.

Aztán apa elvitt a kedvenc könyvesboltomba, a kezembe nyomta a hitelkártyáját, miközben eltakarta a szemét, és egy vértanú arckifejezésével közölte, hogy vesznek fagyit anyával, és megvárnak a Parkban, amíg én költekezek. A kép akkor készült, amikor már bekebeleztük az összes fagyit, és elhevertünk a magunkkal hozott hatalmas pléden. Egy igazi turista fényképezett le minket. Életem legjobb napja volt.

A két képen kívül minden mást ott hagytam a szobámban. Utoljára bementem a szüleim hálójába. Elmentem az ágy mellett, és kinyitottam az anyám öltözőszekrényét. Halkan nyikorgott a zsanér, majd megint megcsapott a parfümje illata. Könnybe lábadt szemmel nyúltam a felső polcon lévő félig üres parfümös üvegért, és a táskámba süllyesztettem. Aztán észrevettem a komódon az apám pecsétgyűrűjét. Ezüstgyűrű volt, egy szénfekete, lapos ónix kővel a közepén. Anyámtól kapta. Mindegyik ujjamra nagy volt, ezért ráfűztem egy vékony ezüstláncra, amelyet korábban sosem hordtam, és a nyakamba akasztottam. Amikor a bőrömhöz ért, egyetlen képet küldött csak az agyamba. Az apámét majdnem húsz évvel azelőttről, ahogy mosolyogva fog először a karjába.

Nora odalent várt rám egy taxival. A ház előtt a gyepen már ki volt téve az eladó tábla. Mielőtt beszálltam volna Nora mellé a kocsiba, még egyszer visszanéztem. Szerettem azt a kis házat, de akkor a csendesség és az elhagyatottság sugárzott belőle. Hátradőltem az ülésen, és gondolkodás nélkül bólintottam, amikor Nora megkérdezte, hogy mehetünk-e.

Az összes kötelék, ami a korábbi életemhez kötött, elszakadt. Mindazok a dolgok, amelyeket korábban fontosnak tartottam, lényegtelenné váltak. A biztonságérzet végleg eltűnt az életemből.

Ahogy apa és anya is.

Enigma 4. fejezet I. rész: Egy másik életben

Sosem voltam különleges lány, szinte szürkéllettem a hétköznapiságtól. Az életem egyszerű és izgalmaktól mentes volt. A gyermekkorom védettségben telt hatéves koromig. Addig ismeretlen volt számomra a bizonytalanság, de amikor az iskola első napján az anyám kezét szorongatva kiszálltam a kocsiból, olyan ingatagnak éreztem a lábam alatt lévő talajt, hogy mielőtt beléptünk, belehánytam a kaput szegélyező hatalmas virágcserepek egyikébe.

Később elfogadtam az új helyzetet. Nem ment minden könnyen, de viszonylag hamar megtaláltam a helyem az iskola bonyolult hierarchiájában. Én voltam a különc kislány, aki keveset beszélt és egyetlen szúrós pillantásával távol tartotta a kíváncsiskodókat. Már éppen kezdtem újra érezni a korábbi megszokottságot és biztonságot az életemben, amikor felvillant az első figyelmeztető jel.

Nyolcéves lehettem, amikor egyik nap az előttem lévő pad üres maradt. Akkortájt gyakoriak voltak a megbetegedések, ezért fel sem tűnt senkinek a hiányzás. A tanár utasított, hogy üljek eggyel előrébb. Vetítést tartott, és azt akarta, hogy jól lásson mindenki.

Ahogy hozzáért a tenyerem az idegen pad lakkozott fa felületéhez, őrült iramban képek kezdtek áramlani az agyamba. Homályos képek voltak, csupán kisebb-nagyobb alakokat tudtam kivenni rajtuk. A képekkel együtt jöttek a hangok is, azok már hátborzongató élességgel. Felismertem a szokás szerint előttem ülő lány vékonyka hangját, ahogy kétségbeesetten suttog segítségért. Azért suttogott, mert rettentően fáradt volt a sok kiabálástól. A képek később tisztulni kezdtek. A lány már egy teljes napja az iskola közelében lévő erdőben volt. A közelben laktak, ezért előző nap egyedül ment haza, de levágta az utat az erdő felé, és beleesett egy rosszul lezárt kútba.

Meg sem bírtam mozdulni a félelemtől. Elöntött a jéghideg rettegés, és a testemet kiverte a víz. Amiket láttam és hallottam, halálra rémisztettek. Mégsem tudtam levenni a kezemet az asztal lapjáról. Kényszert éreztem, hogy tovább nézzem Ellát. Nyílt törés volt a jobb lábán, kétségbeesetten fogta. A vér lecsorgott a bőrén. Mindig is rosszul volt már a vér gondolatára is, és most a vörös tócsában ült. Időnként elájult a fájdalomtól, de amikor ébren volt, halálosan rettegett.

Nem értettem, hogy miért látom őt, miért érzem valaki más félelmét és fájdalmát. Korábban is voltak megmagyarázhatatlan dolgok az életemben, de apa velem volt, és nevetett a kételyeken. Vele minden olyan könnyű volt. De az osztályban egyedül voltam, és bizonytalan. Utáltam az ilyesmit. Akkor éreztem biztonságban magam, ha a megszokott rendszer szerint folyt az életem.

A figyelmemet hirtelen egy éles vonatfütty vonta magára. A teremben senki sem figyelt fel rá. Éreztem a tenyerem alatt a talaj apró rezgéseit, amikor elhaladt a közelemben a vonat utolsó kocsija is. Mintha az ujjaim – azaz Ella ujjai – mélyen a talajba túrnának a kút alján. És azt is éreztem, hogy már sírni sincs ereje, mert abban a pillanatban feladta a reményt, hogy valaha is megtalálják. A szüleire és a csecsemő húgára gondolt, akire éveken át vágyott, míg végre megszületett. Arra gondolt, hogy milyen jó lett volna újra elmenni az apukájával a vidámparkba. Kavarogtak a gondolatai, de képtelen voltam végignézni.

Tennem kellett valamit!

Engedélyt kértem, hogy kimehessek a mosdóba. Amint becsukódott mögöttem a terem ajtaja, rohanni kezdtem. A hátsó udvar egyik eldugott sarkában, a kukák mögött, egy lyuk árválkodott a kerítésen. Épp átfértem rajta. Az utcáról felhívtam az egyetlen embert, akiről tudtam, hogy mindent rendbe tud hozni. Az apámat. Amikor meghallotta, hogy milyen ideges a hangom, otthagyott mindent, és tíz percen belül felvett az iskola előtt.

Másnap arról számoltak be az újságok, hogy a város egyik üzletembere egy furcsa véletlen folytán az erdőben talált rá a kis Ella Marinára, akit a szülei már egy napja kerestettek a rendőrséggel. Először mindenki gyanakodott, hogy az apám mit is keresett valójában az erdőben. Előadtam egy mesét arról, hogy kiszöktem óráról, mert unalmasnak tartottam, de eltévedtem az erdőben és felhívtam őt, hogy jöjjön értem. Aztán teljesen véletlenül meghallottuk Ella sírását.

Ella kórházba került, viszonylag hamar gyógyuló sérülésekkel. A szülei körülrajongták az apámat, a nagy hőst, én meg kaptam egy vaskos intőt az igazgatótól, mert kiszöktem az óráról.

Aznap délután, amikor végre lecsengett az ügy, a szüleim leültettek egy komoly beszélgetésre. Nekem is lett volna kérdésem, de az apám nem hagyta, hogy szóhoz jussak.

Azt mondta, már régóta gyanítja, hogy mi történik velem. Hallgattak róla, mert féltek, hogy megváltozik az életem. Apa elmesélte, hogy az ő családjukban érzőknek hívják az olyanokat, mint én. Ezek az emberek ősidők óta képesek érintés útján kapcsolatba lépni más emberrel. Néha a bőrön át, néha tárgyakon keresztül. Elmagyarázta, mennyire becses és hasznos képesség, és nagy szolgálatára lehet az emberiségnek. Aztán kategorikusan megtiltotta, hogy valaha is használjam.

Kiderült, hogy az összes ősöm, aki érzőnek született, a képessége rendszeres használatával fokozatosan kezdte elveszíteni önmagát. Idővel teljesen elborult az elméjük és elvesztették a kapcsolatot a külvilággal.

– Ugye tudod, hogy nem szándékosan csináltam? – kérdeztem az apámtól még az elmondottak hatása alatt.

– Persze, hogy tudom, kicsim. De már jó ideje nem történt veled ilyesmi. Kiskorodban csupán apróbb jelek voltak, aztán elmúlt. Most valamiért újra előjött, de ne aggódj! Megtaláljuk a módját, hogy többé ne történhessen meg – mondta megnyugtató hangon.

Azt hitte, hogy megijedtem, pedig pont az ellenkezője történt. Az, hogy segíteni tudtam Ellának, olyan volt, mint egy adrenalininjekció egyenesen a szívembe. Attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtem vezetni az apámat a kút felé, ahol Ella szenvedett, izgalom és feszült várakozás töltött el. Aztán hihetetlen boldogság, hogy sikerült megmentenem egy ember életét.

Tudtam, hogy az apám téved. Ami ennyire boldoggá és izgatottá tesz, az nem lehet rossz dolog. Viszont láttam az aggodalmat az anyám könnyes arcán és az apám komor tekintetében, ezért hagytam, hogy a képességem elvegyék tőlem.

Találtak egy hipnoterapeutát, aki pár hetes hipnózisos kezelés során létrehozott egy gátat a fejemben. Azt mondták, megakadályozzák „az érzékelésen felüli átvitelt” az agyam felé.

Abbamaradtak a látomások, és én újra az a szürke, hétköznapi lány lettem, aki azelőtt. Pár év múlva elhalványultak az emlékek arról, hogyan mentettem meg egy életet. Egyszerűen távoli és hihetetlen lett. Az egyetlen, aki emlékeztetett a napra, Ella volt.

Miután újra elkezdett iskolába járni, az egyik ebédszünetben odabicegett hozzám. A jobb lábát teljesen gipsz fedte, de egész ügyesen tudta használni a mankót. Leült velem szemben, egy ideig tanulmányozott, aztán csengő hangon megkérdezte, hogy elcserélem-e a mogyorókrémes szendvicsemet az ő pizzájára. Elcseréltem. Aznap lettünk barátnők.

Szerettem vele és később Andreával, a másik barátnőmmel lógni.

A középiskola beszippantott, és később arra koncentráltam, hogy olyan jövőt válasszak, amellyel a szüleim is elégedettek lesznek. Úgy döntöttem, közgazdaságtant, és környezetvédelmet fogok hallgatni a közeli egyetemen. Idén érettségiztem, kitűnőre sikerült; a sikeres egyetemi felvételiről szinte azonnal értesítettek.

Úgy terveztük, az egyetemi előkészítő után együtt megyünk el nyaralni. Apa titokzatoskodott egy sort, de egyszer meghallottam, hogy milyen vágyódással beszél anyának az otthonáról és az öccséről, akit nagyon rég látott utoljára. Biztos voltam benne, hogy meglátogatjuk a nagybátyámat.

A szüleim akkor csúnyán összevesztek. Anya ritkán emelte fel a hangját, de akkor üvöltött. Azt kiabálta, hogy apa családja iszonyúan megalázta. Apa próbálta nyugtatni, hogy a szülei meghaltak, és minden rendben lesz, csak az öccsét szeretné újra látni. Erre az anyám még jobban bevadult. Azt vágta a fejéhez, hogy annak idején az öccse volt a legrosszabb, és ő be sem teszi többé oda a lábát. Sírt és könyörgött, így végül apa lemondott az útról.

Teljesen megdöbbentem az anyám reakcióján, de féltem rákérdezni a részletekre.

Július elején kezdődött az előkészítő. Napi hat órát töltöttem az egyetemen, különböző előadásokat hallgatva. Délután fáradtan értem haza.

Hajnali három körül egy olyan rémálomra ébredtem, amely a következő napokban mindig megismétlődött. Egy repülőszerencsétlenség volt. Utána mindig visszaaludtam, és reggelre csupán foszlányokra emlékeztem belőle. Péntekre olyan fáradt voltam, hogy alig figyeltem, amikor reggeli közben anya azt mondta, hogy ma megejtik a régóta tervezett üzleti utat Japánba. Vasárnapra érkeztek volna vissza. Én még mindig félálomban voltam, csak bólogattam a beszélgetés közben. Anya végül belenyugodott, hogy ideiglenesen használhatatlan vagyok. Puszit adott és egy intéssel utamra engedett. Kifelé menet az apám még elkapott és viccesen megfenyegetett, hogy ne szervezzek bulit és ne vaduljak be a hétvégén. Akkor láttam őket utoljára.

A vasárnap délutáni hívás előtt már túl voltam egy ütős szorongásos rohamon. Szombat éjjel a rémálmom olyan igazi, annyira ijesztően igazi volt, hogy hinni kezdtem benne. A saját ordításomra ébredtem, miközben még a fülembe csengett az a két halálsikoly, amelyekről tudomást sem akartam venni a héten. Egész éjjel az álom hatása alatt voltam, és reggelre iszonyú fejfájásom lett. Reggel számtalanszor hívtam apáékat, de egyszer sem értem el őket.

A hírekben bemondták, hogy a Csendes-óceán fölött az utóbbi évek legnagyobb vihara zajlik. Délutánra már minden porcikám remegett, és lassan ösvényt tapostam a nappali szőnyegébe.

Amikor befutott a hívás, és hozzáértem a kagylóhoz, már tudtam, hogy nem a szüleim azok. Szükségtelenek voltak a szavak. A hipnózissal létrehozott gát valószínűleg megszűnt az agyamban.

Megmenthettem volna őket!

Talán hittek volna nekem, és sosem indulnak el…

A korábbi rémálmom képei akkor már rendkívüli élességgel robbantak be az agyamba. Láttam őket a repülőn ülve, amint beszélgetnek, láttam, ahogy rettegve fogják meg egymás kezét, amikor a gép zuhanásba kezd. És láttam őket a robbanás pillanatában is, amikor már eltűnt belőlük minden remény és csak arra tudtak gondolni, hogy velem minden rendben legyen. A bőrömön éreztem a tűz forróságát. A vadul süvítő szél hidegét, amely akkor vágott az arcukba, amikor egy hatalmas darab kiszakadt a gép oldalából. És az összekulcsolt kezük érintése is bennem volt. Az utolsó pillanatig egymásba kapaszkodtak, a jéghideg vízbe zuhanva sem engedték el a másikat. Együtt haltak meg.

Nem volt ott már semmi homályosság, csak a színtiszta bizonyosság, hogy egy héten keresztül, minden éjjel láttam a szüleim halálát, és semmit sem tettem, hogy megakadályozzam.

Makrancos Katka 6. rész

Pár órával korábban Katka belépett az iskola tornatermébe. Benjamin pár méterre lemaradt mögötte, épp a kis bandája egyik tagjával beszélt. Biztos valami roppant fontosról dumálnak, gondolta fanyalogva Katka. Mint például, hogy melyik focimeccsen sikerült több lányt megfektetni vagy melyik hajzselémárkától lesz fényesebb a hajuk. Odasétált a terem egyik szélén elhelyezett asztalokhoz, ahol ínycsiklandó hidegtálak sorakoztak. Katkában ismét kezdett felmenni a pumpa, mert eszébe jutott, mióta jár az igazgató nyakára, hogy végre szánjon egy kis pénzt az iskola művészeti programjára is. Hunter igazgató minden alkalommal türelmesen végighallgatta. A hosszú beszédek közben volt ideje többször is elégedetten végigsimítani a focicsapat legutóbbi nyertes kupáján, közben pedig megszemlélte az irodájából nyíló gyönyörű panorámát, és fejben listát készített a feleségének szánt ajándékötletekről. Katka tudta jól, hogy semmi esélye nincs, de azért reménykedett, hogy az igazgató egyszer belátja, hogy a művészet is van olyan fontos, sőt sokkal fontosabb és értékesebb, mint az amerikai foci.

A lány óvatosan hátrasandított. Észrevette, hogy a bájgúnár otthagyta az agyatlan labdakergető bandáját, és épp felé tart. Kinyújtotta a kezét a fokhagymás pástétommal bőven megkent pirítós falatkák felé, hogy Benjaminnak még véletlenül se forduljon meg a fejében semmi pofátlanság, de a fiú megelőzte. Az utolsó pár métert futólépésben tette meg, két kézzel megragadta Katka derekát, és megindult vele távol az asztaltól.

− Attól drága, hogy fokhagymát falsz, még nem foglak kerülni – suttogta a fülébe. – Igazából, ez az ellenkezés csak még elszántabbá tesz.

− Addig vedd le rólam a mancsod, amíg még megvan – szűrte a fogai között a lány dühösen. – Arról nem volt szó, hogy tapogatni fogsz.

− Ami azt illeti, elfelejtetted lefektetni a szabályokat, Katka. Pedig ha jól emlékszem, soha semmit nem teszel a híres szabályaid nélkül.

− Ebben az esetben…

− Nem, szó sincs róla, kislány! Most az én szabályaim szerint játszunk, az én terepemen. Az első szabályom pedig az, hogy mivel ez egy bál, táncolnod kell velem. Annyiszor és annyi ideig, ameddig csak én akarom.

Katka észre sem vette, hogy a bájgúnár egészen a táncparkettig cipelte. Amikor végre letette, csak kicsit bicsaklott meg a bokája a magas sarkú topánjában. Sajgott a kislábujja, idegesítette a dübörgő zene, és úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban kikandikálhat a melle a mély kivágáson át. Egyszóval végtelenül frusztrálta a helyzet. Macinacira, forró csokira és a kedvenc pihe-puha csoszogós zoknijára vágyott. A legszívesebben sikított volna, de nem akarta, hogy bárki más megtudja a bájgúnáron kívül, mennyire rosszul érzi magát. Ha kitudódna, hogy egy olyan kis senki, mint a focicsapat kapitánya képes volt őt megzsarolni, búcsút inthetne a hosszú évek alatt felépített vérszomjas amazon hírének. Ezért olyan feltűnésmentesen, amennyire csak tőle telt, ökölbe szorította a kezét, és behúzott egy nagyot Benjamin gyomrába. Halványan hallotta csak a fiú tüdejéből kiszoruló levegő hangját, mert azzal volt elfoglalva, hogy fájó kezét rázogassa. Mikor izmosodott így meg a szöszifiú? Hisz’ emlékezett még, amikor neki kellett megvédenie Herberttől, a Végzet Öklétől. Katka akaratlanul elmosolyodott, amikor eszébe jutott a nagydarab fiú. Még mindig félelmetes méretei voltak, de azóta felhagyott a nála kisebbek terrorizálásával, és elkötelezett természetvédő lett. Most már csak akkor használja az öklét, ha valaki a suliban a papírhulladék közé hajítja a műanyag palackot. A legutóbbi, „Tégy a jövődért, ments meg egy fát!” akciójához Katka készítette a transzparenseket.

Közben a bájgúnár magához tért, és komor arccal megragadta a lány karját. Katka hagyta magát a tömeg szélére cipelni, ahol Benjamin betolta egy sarokba, és szembefordult vele. Hirtelen ott volt mindenhol, körbezárta a lányt és Katka életében először megszeppent. Észre sem vette, hogy hatalmasra tágult szemmel néz fel a fiúra. Benjamin hosszú másodpercekig a szemébe nézett, majd lassan ellazult. A szája sarka kis mosolyra görbült. Katka kezdett volna fellélegezni, de az erdőzöld tekintet mélyén rejtőző számítás egy pillanat alatt visszatért.

− Tudod – megtámasztotta az egyik tenyerét a lány feje mellett a falon, és közelebb hajolt hozzá, hogy a dübörgő zene ellenére is hallja –, azon gondolkozom, vajon Wendy hazaért-e már. Biztos vagyok benne, hogy ez az este végződhet sokkal… kielégítőbben is – ízlelgette a szót –, ha most rögtön hazaviszlek, és megkérem a húgodat, váltson fel téged az oldalamon. Miben fogadjunk, hogy a szekrénye tele van báli ruhákkal? Ő biztos nem pancsolna be nekem, amikor táncolni hívom. Sőt, azt hiszem, olyan hálás lenne, hogy bármit megtenne nekem. Bármit!

− Te nem ismered őt! – vicsorogta a lány. – Azt hiszi, beléd vagyok esve, és te is belém. Sosem jönne el így veled!

− Biztos vagy benne? – vigyorodott el Ben. – Nem vagyok vak, láttam az imádatot a szemében, amikor elmentem mellette a folyósón. Elegendő lenne öt percig játszanom az összetört szívű, csalódott fiút, aki nem egy erőszakos, verekedős csajjal képzelte el az estét, és a húgod már el is felejtene mindent, hogy a karomba ugorjon.

− Gyűlöllek, te szemét! – Katka azt kívánta, bárcsak a szavaival megsebezhetné a fiút, de azon kívül, hogy a vigyor leolvadt az arcáról, nem történt semmi.

A lány megragadta Benjamin kezét, és a táncparkett közepére húzta.

− Táncolok veled! – Mindkét karját a fiú nyaka köré csúsztatta. A meleg bőr érintésétől pár pillanatra megdermedt. Ben ezalatt közelebb húzta magához, olyan közel, hogy a lélegzetük is összekeveredett. Lassan mozogni kezdtek a zenére. Könnyed szám volt, az a fülbemászó, andalító fajta, amelytől az emberek gondolatai elkalandoznak olyan tájakra, amelyekre nem lenne szabad. Katka felsóhajtott. Iszonyúan fájt már a lába, és a feje is lüktetett. Ben a csípőjére csúsztatta a kezét, és még közelebb húzta. A lány azt vette észre, hogy csökken a nyomás satuba fogott lábujjain, mert a fiú úgy manőverezett, hogy a csípőjével enyhe támaszt nyújtott neki még tánc közben is. Ettől még ugyanúgy gyűlölte, de egy időre fellélegzett.

Két számot végigtáncoltak, mire Katka gondolatai lenyugodtak. Magába nézett, és megállapította, hogy egészen jól érzi magát. Akár élvezhetné is az estét, hiszen pár másodperc alatt briliáns gondolatai támadtak! A következő szám alatt összesen ötször taposott a bájgúnár lábára. Ügyelt rá, hogy éles cipősarka is nagy szerepet kapjon ezekben a mozdulatokban. Nem akarta túlfeszíteni a húrt, ezért mindig gondosan elnézést kért, és igyekezett bűnbánó arcot vágni. Biztos volt benne, hogy Ben, amilyen ostoba, sosem jön rá, hogy a fenyegetése után a lánynak még van mersze sántára taposni őt.

A következő gyors számnál Katka mosolya még szélesebb lett. A lendületes forgások alatt olyan károkat okozhat, amik akár maradandóak is lehetnek! De meglepetésére, Ben megfogta a könyökét, és az egyik asztal felé vezette. A lány visszafogta a kacagást a bizonytalan lépések láttán.

− Cica, hozz nekem egy kis puncsot!

Katka tudta, hogy miért csinálja. Ott ültek a hasonlóan agyatlan haverjai, és újfajta tisztelettel bámulták a bájgúnárt. Minta glória lenne a feje felett, gondolta a lány. Pár másodpercig töprengett, hogy ebben a helyzetben mi lenne a helyes lépés. Két forgatókönyvet képzelt el. Az egyikben előkapta a pillangókését az estélyi táskájából, a hófehér abroszhoz szögezte vele a fiú nyakkendőjét, és bőven megöntözte a fejét a hőn áhított puncsával. Ebben az esetben számolnia kellett volna a következményekkel, hogy ha nem is pont ma este, de Ben előbb-utóbb Wendy után veti magát. A másik verziót választotta, a látszólagos behódolást.

Hátravetette a haját, lesimította a szoknyáját, és ringó léptekkel a puncsostál felé indult. Hallotta a háta mögött felhangzó hitetlenkedéseket. „Hogy a fenébe csináltad?” és „mivel szelídítetted meg a nyugati boszorkányt?”

− Hah, a kis naívak! – gondolta a lány. – Azt hiszik, hogy megszelídült? Azt hiszik, hogy behódolt? Az est végére a nagyrabecsült kapitányuk a porban fog fetrengeni!

Odament a svédasztalhoz. A puncsostálak egymástól másfél méteres távolságban voltak. Közöttük a jól megrakott hidegtálak sorakoztak. Katka úgy állt, hogy a focicsapat asztalánál lévők ne lássák, hogy mit csinál. Egy poharat megtöltött a gyümölcsös illatú punccsal, közelebb húzta magához a fűszertartót, majd munkához látott. A finomra őrölt chili paprikából és fekete borsból bőségesen szórt az italba. Alaposan megkeverte egy koktélpálcikával, aztán „ha már lúd, legyen kövér” alapon, zúdított bele pár kanál sót is. Pár másodpercig keverte még, majd angyali mosolyt öltött az arcára és visszasétált a bájgúnárhoz.

− Tessék, Benji! – szólt negédes hangon. Elégedetten látta, hogy a szöszifiú arca megrándul a becenév hallatán. Magabiztosan rávigyorgott a haverjaira, akik úgy néztek rá, mint valami éltre kelt bálványra.

Katka Benjamin mellé ült, kicsit még közelebb is húzta a székét az övéhez. Lesimítgatta a ruhát a lábán, az asztalra könyökölt, majd a tenyerébe támasztotta az állát, úgy nézte feszülte a fiú arcát. A külső szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy a szerelmét figyeli árgus szemekkel, de az igazság az volt, hogy Katka egyetlen pillanatot sem akart elmulasztani a Bájgúnár szenvedéséből.

Benjamin, ha meg is lepődött Katka szokatlan lelkesedésén, egy percig sem mutatta. Egy pillanat alatt felhajtotta a puncsot, mert szomjas volt. Letette a poharat az asztalra. Katka türelmetlenül kereste a tekintetét. Pár másodperc telt csupán el, amikor a lány elégedetten és egy széles mosollyal az arcán hátradőlt.

A fiú akkor kezdte érezni az oda nem illő ízeket a torkában, amikor Katka elképesztő szemeibe nézett. Egy másodpercre megdobbant a szíve, de az a furcsa íz a nyelvén elterelte a gondolatait. Tíz másodperc múlva már úgy érezte, hogy a szájába költözött a Szahara, de időközben profilt váltott, és most már chilipaprika dűnékkel nyomul. A feje elkezdett vörösödni, a torka pedig kétségbeesetten vágyott valami enyhítő után. Végigtapogatta a zsebeit, miközben farkasszemet nézett a lánnyal. Megfogadta, ezt még keservesen megfizetteti vele. Előhúzta a mellényzsebéből az ezüstözött laposüveget, és hosszú kortyokkal ivott.

− Ben, jön Hunter, rakd el a piát! – Travis, az egyik csapattársa hajolt oda hozzá, hogy figyelmeztesse. A fiú gyorsan elrakta a laposüveget. Odabiccentett az asztalok között sétálgató igazgatónak, megköszörülte a torkát és gondosan kerülte, hogy Katkára nézzen. Túlságosan félt, hogy addig szorítja azt a csinos kis nyakát, amíg el nem tűnik a gonosz csillogás a szeméből.

Katka nem értette. Megmelengette a szívét Benjamin vöröslő feje. Várta, mikor rohan ki a mosdóba vagy mikor issza ki az asztal közepén lévő vázát. De az égvilágon semmi sem történt. A Bájgúnár még egy picit sem égette le magát a haverjai előtt. Mi a fene történt? Nincs ember, aki kibírta volna sürgősségi ellátás nélkül azt a kotyvalékot, amit feltálalt a fiúnak!

− Bocsássatok meg, de úgy látom, a csajom táncolni szeretne – mondta mosolyogva Benjamin. Felhúzta Katkát az asztal mellől, és ismét a táncparkettre vezette. Erősen megfogta mindkét csuklóját, és a saját nyaka köré fonta a lány karját.

− Nagyon ajánlom, hogy tégy úgy, mintha én lennék életed fénylő csillaga! – suttogta a lány fülébe. Katka tartott tőle, hogy ebben a pillanatban ellenkezzen vele, ezért a fiú testét követve ringatózni kezdett a zenére. Ismét lassú szám volt, ami már kezdte zavarni a lányt. Benjamin egyik karja szorosan a dereka köré fonódott. Kényelmetlenül szoros volt, kicsit meg is fájdult tőle a háta, de eszében sem volt gyengeséget mutatni a legnagyobb ellensége felé. – Ki sem néztem volna belőled, hogy ilyen ötleteid vannak. Az a puncs… − újra megköszörülte a torkát. Másik karjával a belső zsebébe nyúlt, egy ujjal lepattintotta a laposüveg kupakját és újra ivott.

− Mi van benne? – kérdezte kíváncsian a lány. Egyre jobban foglalkoztatta annak az üvegnek a tartalma, mivel a Bájgúnár bármennyit is ivott belőle, nem árasztott alkohol szagot.

− Érdekel, mi? Ez az egyetlen, ami megmentett a gyalázatos kis tervedtől. Tessék, kóstold meg! – nyújtotta a szájához az üveget. – Hunter telefonál, egy ideig nem néz ide.

Katka levette az egyik kezét a fiú nyakáról, és alaposan megtörölte az üveg száját.

− Ki tudja, hol járt ezelőtt a szád! – magyarázta a lány. Benjamin feltörő nevetése őt is mosolyra késztette. Hagyta, hogy a fiú megitassa az üvegből. Amikor megérezte az ízét, bizonytalanul pislogott fel rá. – Olyan, mint a higított méz – állapította meg.

− Köhögés elleni szirup – mosolygott még mindig Benjamin. – Pár napja iszom a megfázásom miatt, egész hatásos. Gondoltam, sokkal praktikusabb ebben tartani, mint abban a vastag gyógyszertári flaskában. A torok irritációt is nagyon hamar megszünteti – tette hozzá. – Most nagyon csalódott vagy, cicus?

− Ne hívj többé így! – sziszegte a lány.

− Akkor én sem akarom többé hallani a Benji-t!

− Jó! – Ezt az egy szót is nehezen préselte ki a száján Katka. Az első terve nem jött be. Gondolkoznia kellett, visszavonulni, és újragondolni a stratégiáját. Tudta, hogy a határokat feszegeti, hogy a Bájgúnárt már tényleg nem sok választja el attól, hogy beváltsa a fenyegetését, de egyszerűen képtelen volt leállni. Úgy érezte, a vérében tombol az ellenkezés ezzel a sráccal.

Miután a szám véget ért, és Benjamin visszavezette az asztalukhoz, végig a következő lépésen járt az esze. Valami nagy kéne, valami ütős, gondolta a lány, de az agya valahogy leblokkolt. Végig kellett szenvednie az agyatlan banda fellengzős memoárjait, amelyekben régi meccseket elevenítettek fel. Minden történet ugyanúgy végződött: a nap hőse a mellette ülő, nem is ember, sokkal inkább reinkarnálódott Herkules, Benjamin volt, aki kizárólag azért jött erre a világra, hogy végső győzelemre vezesse a suli focicsapatát és mellesleg elhozza a világbékét. A haverjai eltorzult elméjükben tisztán látták, amint az Ovális Irodát az idei kupadöntő hatalmas, aranyozott serlege díszíti majd, és Benjamin, az USA jövendőbeli elnöke minden délután baráti sörözést szervez nekik, amelyre meghívja az NFL legjobb játékosait is. Mindeközben persze félpucér hajrálányok lejtenek erotikus táncot körülöttük, olyan nagy mellekkel, amelyek segítség nélkül megtartanak egy sörösüveget is. Eltorzult agyuk volt, hiába, ezt Katka már az első pillanatban észrevette.

Ahogy az est a végéhez közeledett, Katka kezdett kétségbe esni. Még mindig nem sikerült úgy alaposan kiakasztani Benjamint. Volt két majdnem pillanat. Az egyikben az asztalnál ültek. Katka undorodva figyelte, ahogy az egyik pompomlány rácsavarodik a focista pasijára és épp a füléből próbálja kipiszkálni a fülzsírt a nyelvével. Félrenézett, mert félt, hogy újra látni fogja az ebédjét. Megakadt a szeme Benjamin poharán. Még félig volt ásványvízzel, és az a buta-buta fiú olyan közel rakta az asztal széléhez, hogy szinte kínálta magát az alkalom.

Katka közelebb hajolt hozzá, a karját kinyújtotta az asztalon, pont a pohár mögött, majd a fiú fülébe suttogott:

− Táncolni akarok veled.

Benjamin olyan hirtelen nézett a lányra, hogy észre sem vette a gonosz mozdulatot, amellyel az megbillentette a poharat. A fiú nadrágja villámgyorsan beitta a vizet, hatalmas foltot hagyva pont a cipzár alatt.

− Ó, édes, bocsáss meg, olyan béna vagyok! – siránkozott eltúlzott hangon Katka. – Esküszöm, hogy baleset volt! – A szívére tette a kezét, és igyekezett nem felröhögni Benjamin szenvedő arcán. Most érhette el a víz az alsónadrágja alatti részeket.

− Semmi baj, cica, majd megszárad – mormolta villámló szemekkel a fiú. – Gyere, ha táncolni akarsz, hát táncoljunk!

− De vizes vagy! – tiltakozott meglepődve a lány. Közben újra a táncparketten álltak, és micsoda meglepetés, lassú, összebújós szám következett.

− Elmondom az elméletemet – bólintott egy ismerőse felé a fiú, amikor már a táncparketten álltak. – Ha elég közel állsz hozzám és elég ideig táncolunk, a nadrágom megszárad a köztünk keletkezett hőtől. Ha viszont nem vagy elég odaadó, vizes maradok. Vizesen úgy érzem, nem tudnám élvezni az este hátralévő részét. És akkor ugye tudod, hogy mi fog történni, drága?

− Ha csak egy tapadós tánc az ára, te perverz, hát legyen! Akkor is megérte – mondta dacosan a lány. Eltökélten a fiúhoz lépett, és átkarolta mindkét karjával a nyakát.

− Nem oda. Ide. – És a saját derekára tette a lány karjait. – Szorosan.

− Hallottam elsőre is!

− Akkor tetteket akarok látni! Illetve érezni.

− Mondtam ma már, hogy gyűlöllek?

− Azt hiszem, említetted néhányszor – bólogatott komolyan a fiú. – De most ne beszélj, cica! Táncoljunk. És közben érezni akarom az igyekezeted, hogy nagyon szeretnéd megszárítani azt a vizes foltot.

Szorosan összetapadva ringatóztak a zene lágy ütemére. Benjamin a mellkasára vonta a lány fejét, majd mindkét karjával átölelte. Ujjaival lágyan simogatta a hátát. A lány átkozta magát a kihívó ruháért. Megtehette volna azt is, hogy valami ocsmányságot húz magára, azzal is leégethette volna a fiút. Kezdett melege lenni, de nem húzódhatott el. A tánc elején még érezte a nyirkos foltot, de most már feltételezte, hogy kezd megszáradni. Hisz’ már körülbelül annyi hőt termelhettek, mint egy francos erőmű. A lányt zavarta, hogy érez minden egyes kidolgozott izmot Benjamin combjában. Zavarta, hogy érzi a szívverését, és megnyugszik tőle. Gyöngyözött a homloka, a ruha ismét szorítani kezdte és a lába megint fájt.

− Hozok neked valamit enni – mondta Katka zavartan, amikor immár száraz nadrággal visszasétáltak az asztalhoz. Ez volt a második majdnem pillanat. Meg sem várta a választ, elgondolkodva lépkedett a svédasztal felé. Fogott egy szelet rozskenyeret, megkente mogyorókrémmel, tett rá pár szelet vékonyra szelt sonkát, néhány tonhalat, ezután következett a saláta, ezt alaposan megöntözte vaníliasodóval, a tetejére reszelt füstölt sajtot szórt, majd az egészet beborította a kenyér másik felével, amit viszont málnalekvárral kent meg. Végezetül a művét átszúrta egy nagyobbacska fogpiszkálóval, amire felszúrt egy koktélcseresznyét. A művét odavitte a fiúnak, majd a fülébe súgta, hogy a mosdóba kell mennie.

Az ideiglenes bálterem melletti női mosdót átalakították a nagy eseményre. A tükrökkel szemben, a fal mellett apró, rózsaszín puffok sorakoztak, ezek egyikére rogyott le Katka. Gyorsan megszabadult a cipőjétől, megmasszírozta a lábát, ezután nézett csak körül. Néhány ismerős intett neki, amikor találkozott a tekintetük. A hivatalos focistabarátnők ügyet sem vetettek rá, vakolták tovább az arcukat. És ott volt Jaime is. Jaime, aki már ötévesen rájött, hogy ő rossz testbe született, mert lánynak kellene lennie. A másságát már elfogadták a suliban, olyannyira, hogy mindenki lánynak tekintette. A plázamenekültek maguk közé fogadták, ő pedig szép lassan pont olyan lett, mint ők. Piszkálta azokat a lányokat, akik nem butikból öltözködtek, akiken pedig meglátta a turkáló nyomát, azokra egyenesen stigmát sütött. Kritizálta mások sminkjét, haját, testét. A leggonoszabb „nem lány” lány volt a suliban. Ezúttal Katkát szemelte ki, és a lány pár percen belül sejteni kezdte, hogy miért.

− Szóval Benjamin téged hívott el. – Jaime leült a mellette lévő puffra, majd alaposan végignézett rajta. Elhúzta a száját, amikor látta, hogy még mindig fájó talpát masszírozza. Katka körülnézett, és meglepődve tapasztalta, hogy kiürült a mosdó. A korábbi csivitelést felváltotta az egyik csap ütemes csepegése.

− Engem – bólintott óvatosan Katka.

− Na, és mesélj már, milyen vele? Kedves? Jól táncol? Jól csókol?

A fiú mosolya olyan hamis volt, mint a szemszíne – évek óta világoskék kontaktlencsét viselt – és Katka néhány percnyi töprengés után rá is jött, hogy mi a helyzet vele. De ahhoz, hogy biztos legyen, beszélgetnie kellett Jamie-vel.

Mire kijött a mosdóból, már kész volt a terve. Az alapozással olyan elégedett volt, mint egy büszke építész. Ha Benjamin ebből is jól jön ki, ő feladja!

Nem ment vissza az asztalhoz. Elbújt egy sötét sarokba, ahonnan látta a focicsapat asztalát, és figyelt. Gondosan megalkotott szendvicse az asztalon hevert érintetlenül. Benjamin valószínűleg óvatosabb volt, és ezúttal megnézte, hogy mit rak elé a lány. A zene dübörgött – akkor bezzeg gyors volt – és a plafonra szerelt diszkó gömb szolgáltatta az egyetlen fényforrást ott, ahol Katka állt.

Jaime kijött a mosdóból. A száján megcsillant a rózsaszín szájfény, fekete, ujjatlan selyemblúzán az ezernyi kis flitter. Lesimította művészien bezselézett haját, majd peckes léptekkel a focisták asztalához ment. Katka nem hallotta a szavait, de el tudta képzelni, hiszen majdhogynem ő maga adta azokat Jaime szájába, amikor bevallotta neki a mosdóban, hogy már régóta bele van esve a Bájgúnárba. Katka arra bíztatta, hogy legyen őszinte és vallja be neki az érzéseit. Sejtette vele, hogy Benjamin csupán alibiből hívta meg őt, hogy senki ne sejtse, valójában a fiúkhoz vonzódik. Miután kellő ideig táplálta Jaime önbizalmát, sikerült rábeszélnie, hogy ma este tegye meg a döntő lépést.

Katka látta, hogy a fiú befejezi a beszédet, lehajol, és hosszú csókot nyom Benjamin szájára. A másodpercek teltek, senki nem mozdult. Jaime felegyenesedett, végignézett a tátva maradt szájakon és nagyra tágult szempárokon, megvonta a vállát, végül ugyanolyan peckesen, ahogyan jött, elvonult. Nem okozhatott neki annyira nagy csalódást, hogy Ben mégsem ájult a karjába.

A lány tudta, hogy ezzel tényleg betette a kaput Benjaminnak. Kilopózott a bálteremből, ki az iskolából, egyenesen az utcára. A levegő hűvös és sós illatú volt, enyhe szél fújt a tenger felöl. Néhányan az épület sarka mellett cigiztek, a közeli bokrokból hisztérikus nevetés és apró sikkantások hallatszottak. Katka sajnálta, hogy bent hagyta a táskáját, benne a mobiljával, mert így kénytelen volt gyalog nekivágni a hazavezető útnak. Levette a cipőjét, és mosolyogva indult el. Összességében elégedett volt az este eredményével. Bőségesen visszaadta a Bájgúnárnak azt, hogy megzsarolta őt. Remélte, hogy Wendynek nem lesz belőle baja, de ezt muszáj volt megtennie.

Meztelen talpa halkan csattogott az aszfalton, a közelben tücskök ciripelnek. Ha az apja tudná, hogy most hol van, kinyuvasztaná. Mióta kiskorukban meghalt az anyjuk, úgy vigyázott a lányaira, mintha életre kelt drágakövek lennének. Katka egyre gyorsuló autót hallott a háta mögött, majd egy éles fékcsikorgást. Megtorpant, amikor a hosszú limuzin lefékezett mellette. A kocsiajtó kivágódott, egy erős kar nyúlt ki, megragadta a lány csuklóját, és berántotta az autóba.

− Indítson! – Benjamin talán még sosem volt ilyen dühös. Végignézett Katkán. Megérdemelnéd, hogy… − a sofőrre nézett, és megrázta a fejét. – Hazaviszlek – jelentette ki.

− O… oké.

Katka életében először tartott tőle, hogy kettesben maradjon Benjaminnal. Megijedt attól a sötét haragtól, ami áradt belőle. A lehető legtávolabbra húzódott a fiútól, amíg a kocsi fékezett a házuk előtt. Felkapta az ülésen lévő táskáját.

− Akkor jó éjt! – motyogta halkan, és kiugrott a járdára. Már a ház előtti pázsit közepénél járt, amikor Benjamin utolérte, és a karját megragadva maga felé fordította.

− Ne olyan gyorsan. Tartozol nekem, cicus!

− Már mondtam, hogy ne hívj így! – rántotta meg a karját a lány.

− Ezzel az utolsó akcióddal elvesztetted a jogot az egyezkedésre. Menj be a házba. Holnaptól Wendy az enyém. És ez ellen nem tehetsz semmit.

Sarkon fordult, dühös léptekkel masírozott a kocsi felé. Katka tudta, hogy ezúttal tényleg elszúrta. Érezte az elszántságot Benjamin szavaiban, és már látta is a húgát, amint pár hét múlva összetörve zokog egy sötét sarokban, mert a Bájgúnár apró darabokra zúzta a szívét. Muszáj tennie valamit még akkor is, ha ennek ő és a büszkesége látja kárát.

− Benjamin, várj! – Ledobta a cipőjét a vizes fűbe, és odaszaladt a fiúhoz. Pár másodpercig habozott, aztán kibökte. – Kérhetsz tőlem egyetlen dolgot. Bármit. És én kérdés nélkül teljesítem. Esküszöm. – Mintha elégedettség villant volna Benjamin tekintetében, amikor látszólag gondterhelten beletúrt a hajába.

− Nem is tudom… Ez nehéz. Mi van neked, ami kellhet nekem? – nézett végig a lányon alaposan, majd széles mosolyra húzódott a szája. – Azt hiszem, már tudom is! Nos, cicám, a dolog, amit kérek tőled, és amit teljesítened kell kérdés nélkül az, hogy… érettségiig vállalod, hogy eljátszod a barátnőm szerepét és mindenben engedelmeskedsz nekem. Mindenben igazat adsz, és lesed a kívánságaimat. Eljátszod a földkerekség legodaadóbb barátnőjét, és a húgod teljes biztonságban lesz tőlem. Holnap reggel kezdünk, légy készen reggel hétre, mert érted jövök. A kávét cukor nélkül, tejszínnel kérem.

Nem várta meg a lány válaszát, újra elindult a limuzin felé.

Katka úgy érezte, összeesküvés áldozata lett. Úgy érezte, becsapták, megtiporták a büszkeségét, a lelke lényegét. Korábbi félelmét rég elfelejtette. Most már csupán egyre növekvő dühöt érzett. Hogy képzeli ez az üresfejű, szőke bunkó, hogy belőle, Katka Montgomery-ből rabszolgát csinál?

− Hé! – A hangja még az ő fülének is sátáni gonoszsággal csengett. – Most azonnal állj meg, Benjamin Blake.

De Benjamin egyetlen pillanatra sem lassított. A lány futni kezdett. Pár másodperc alatt utolérte, és a hátára ugrott. Hallotta a fiú meglepett kiáltását, de egy fikarcnyit sem törődött vele. Addig ügyeskedett, míg a földre birkózta, és a legkeményebb balhorogjával megsorozta a gyomrát. Az ökle megint megfájdult, de a düh vörös ködén át nem is érezte igazán.

− Ha birkózni akarsz, cica, hát birkózzunk! – mondta szokatlanul nyugodt hangon Benjamin. Lefogta a lány karját, és átfordította magukat, így most ő került felülre. Nem volt elég gyors, Katkának sikerült kiszabadítania az egyik karját, amivel behúzott a fiúnak. Ben vér ízét érezte a szájában. Eszében sem volt megütni a lányt, de le kellett állítania. Ismét próbálta lefogni azokat a veszélyes karokat, de ezúttal nem számított a lábakra. Katka köré fonta mindkét lábát, és addig szorította, amíg a fiú levegőért kapkodva lefordult róla.

− Napi két óra tae-bo – magyarázta a lány, majd ismét Benjaminra vetette magát.

A birkózás folytatódott. Észre sem vették, amikor Wendy bement mellettük a házba.

Enigma 3 fejezet II. rész

A fekete limuzin mellé értünk; kinyitottam a kocsi ajtaját, levettem a napszemüveget és behajítottam az előttem lévő ülésre. Be akartam szállni, de amikor a kocsi sötét belsejébe pillantottam, a félelem ismét megbénított. A feketeségbe bámultam, és nem tudtam rávenni magam, hogy megmozduljak.

Ismerős szagok szöktek az orromba. Először füst, aztán az olvadó, forró fém orrfacsaró bűze. Fülsiketítő nyikorgást hallottam és két kísértetiesen ismerős sikolyt. Moccanni sem tudtam.

Oscar mentette meg a helyzetet. Olyan gyorsan, hogy szinte észre sem vettem, benyúlt az utastérbe és felkattintott egy kapcsolót, amitől aztán meleg, narancsszínű fény öntötte el a kocsi belsejét.

– Bocsánat! Mielőtt elindultam, kiégtek odabent az izzók. Kicseréltem őket, de elfelejtettem visszakapcsolni az automatikus világítást. – Mindketten tudtuk, hogy még korántsem volt olyan sötét, hogy szükség lett volna a belső világításra. Alig múlt el délután négy óra. A sötétített ablakok mögött lapuló homály nem jelenthetett volna problémát egy olyan korú embernek, mint én, de Oscar ráérzett a félelmemre és anélkül, hogy szóvá tette volna, világosságot csinált a kocsiban.

– Én… köszönöm – mondtam egyszerűen. Megeresztettem egy gyengére sikerült mosolyt, amelyet ő elégedetten viszonzott, aztán beszállt a kocsiba.

A hátam mögött Rolling Stones harsant fel dübörögve a rádióból. Az egyik kedvenc számom volt, ezért akaratlanul megfordultam. Zoe már a nyitott tetejű terepjáróban ült és a jelek szerint a hangerőgombbal játszott. A bátyja lecsukta a csomagtartót és jókedvűen odaszólt valamit Zoénak, mire még erősebb hangerővel dübörgött fel a rock. A látvány, ahogy Zoe mindent beleadva dobol a kesztyűtartón a szám ütemére, mosolyt csalt az arcomra. Aztán a tekintetemet másvalami vonta magára. Illetve másvalaki. Alex egyenesen engem nézett. Halkabb lett a zene, amikor Zoe odakiáltott nekem:

– Hé, Lena! Kérlek, szólj Ethelnek, hogy holnap átmegyek! Ő tudni fogja, hogy miért mondod!

Intettem neki.

Zoe bátyja végigmért, majd a szája gúnyos mosolyra húzódott. Úgy ért ez a mosoly, mint egy hasba rúgás. A gyomrom kicsire zsugorodott, és hirtelen mindenhol bizseregni kezdett a bőröm. Az egész helyzet a pánikroham kezdetére emlékeztetett, ugyanakkor mégsem az történt, mint amire számítottam.

Alex elfordult, és nem törődött többé velem.

Elfáradtam. Csendesen beültem a kocsiba, felhúztam az ablakot, hogy senki ne vegye észre a kicsorduló könnyeket.

– Indulhatunk? – érdeklődött csendesen Oscar a volán mögül. A szememre szorítottam a tenyerem, és bólintottam felé a visszapillantó tükörben. – Felhúzom az elválasztót. Kevesebb, mint egy óra az út, addig pihenj egy kicsit, biztos fáradt vagy!

A hangja értetlenséget sugárzott. Észrevehette a könnyeimet, de biztos nem értette miért sírok. Az elválasztó felemelkedett, a motor felmordult, aztán a hang zúgássá csendesedett, és már mentünk is. Az ablakból még láttam elsuhanni Zoe és a bátyja alakját, akik vidáman beszélgettek a kocsijukban. Ismerős nyilallást éreztem a mellkasomban. Elfordítottam a fejem, hátradőltem, és vártam, hogy elérjük az új otthonomat.

A kocsi belsejében ugyanazok a színek uralkodtak, mint a repülőn. Megnyugtató és ismerős volt a környezet, ezért nemsokára elbóbiskoltam. A fáradtságnak engedve, elnyúltam a kényelmes ülésen. Abban a pillanatban, ahogy leért a fejem, napok óta először mély álomba zuhantam.

…

Suttogó hangokat hallottam. Éreztem, ahogy erős karok fognak át, majd a derekam és a térdem alá nyúlva a magasba emelnek. Egy pillanatra megfeszültem. Emlékeznem kellett volna valami nagyon fontos dologra az érintéssel kapcsolatban, de a gondolataim elnehezedtek. Képtelen voltam kinyitni a szemem. . Olyan érzés volt az idegen karokban aludni, mint régen apáéban. Megnyugtató, meleg, biztonságos. Még az illata is olyan volt, mint az apámé. Belefúrtam az orrom a nyakába, hogy jobban érezzem.

– Túl könnyű ez a lány! Normális ez, Ethel? – hallottam meg egy suttogó-dörmögő hangot. Nyöszörgés tört fel a torkomból, amikor felrémlett, kinek a hangjára hasonlít.

– Shhh… Már hogy lenne normális, uram! – méltatlankodott egy női hang fojtottabban. – Az ő korában sokkal húsosabbnak kéne lennie.

– Ethel – kuncogott az ismerősebb –, ezt meg ne említse szegény lánynak, mert rögtön menekülni fog maga elől!

– Badarság, uram, badarság! Majd én jól felhizlalom szegénykét.

– Szörnyű belegondolni, amin keresztülment. Az ügyvédből mindent úgy kellett kihúzni a fenenagy titoktartás miatt, de nézz rá Ethel! Olyan meggyötörtnek látszik.

A léptek nesze megváltozott, és eltűnt a bőrömre libbenő szellő: beértünk egy házba. Éreztem, hogy egy lépcsőn visznek felfelé, de onnantól teljes volt a filmszakadás.

…

Valami bolond madárra ébredtem. Olyan hangosan fújta a magáét, mintha a fülem mellett szólt volna. Viszketett a tenyerem, hogy elhajítsak valamit a hang irányába, de amikor kinyitottam a szemem, minden erőszakos gondolatom elszállt.

A szoba, amelyben feküdtem döbbenetes volt. Első látásra nem is sikerült eldöntenem, hogy tetszik-e. Feljebb toltam magam az ágyon, hogy jobban befogadhassam a látványt. A kör alapú helyiségben az ajtó- és ablakkeretek szintén kerekedtek.

− Tisztára, mint hobbit falván! – gondoltam.

A falnak, meg kell hagyni, gyönyörű színe volt. Világos barackszín, ezüst mintákkal, szinte felizzott a beáramló reggeli napfényben. Az ágy, amelyben feküdtem öt embernek is elég lett volna. A berendezést ezen kívül íróasztal, és egy hatalmas komód alkotta. Felkeltem, hogy megnézzem a szemközti falon lévő ajtók hová nyílnak. A tegnapi ruhám teljesen összegyűrődött az alvástól. A jobb oldali kerek ajtó egy üres gardróbba vezetett, míg a baloldalin egy szép kis fürdőszobába nyitottam be. Gyönyörű szoba volt, a luxus az összes bútordarabon otthagyta a nyomát.

A két bőröndömet az ágy mellé tették. Nem volt kedvem a kicsomagolással vacakolni, inkább kerestem egy tiszta ruhát, és bevittem a fürdőbe. Jéghideg vízzel lezuhanyoztam, hogy magamhoz térjek, aztán megkockáztattam egy pillantást a tükörbe. Már kevésbé voltam sápadt, de a szemem még mindig lázasan csillogott. Simára fésültem a hajamat, összekötöttem és laza kontyba halmoztam. Szerettem volna, ha az anyám gyönyörű mézbarna tincseit öröklöm, de az apám fekete szöghaja jutott nekem. Felvettem egy farmert, és a szokásos hosszú ujjú pólót.

Odamentem az ajtóhoz, és kidugtam a fejem. Egy hosszú folyosót láttam a szobám előtt. Ha a többi szoba is kör alakú volt, akkor a falakat különlegesen alakították ki, mert a folyosó nyílegyenesen futott. Az ajtómmal szemben egy kis, fényezett asztalkát láttam, melynek két oldalán alacsony puffok álltak. A falon tájképek sorakoztak egymástól egyenlő távolságban. Kiléptem a szobámból és találomra elindultam jobbra. Elértem a sarokhoz, ahonnan további folyosók nyíltak.

– Fantasztikus! Egy labirintus – mormoltam félhangosan.

Elindultam a baloldalin. Szerencsés választás volt, mert egy széles lépcsőhöz jutottam, amely egyenesen levezetett a földszintre. Odalent, a lépcsővel szemben a kétszárnyú főbejárat állt; balra egy nappalinak látszó helyiséget, jobbra egy hatalmas, kacskaringós, faragott indákkal díszített sötétbarna ajtót láttam. A fény valahonnan fentről jöhetett. Felnéztem a mennyezetre, és tátva maradt a szám. Egy óriási üvegkupolát építettek a tetőbe. Fantasztikus látvány volt, percekig földbe gyökerezett lábbal álltam, és felfelé bámultam az égszínkék égre.

Gyenge zaj hallatszott a ház hátsó része felől. Elindultam arra, miközben a zaj hangos zenévé nőtte ki magát. A ház leghátsó részben rátaláltam a konyhára. Hatalmas kerek asztal állt baloldalon, körülötte székekkel. Volt egy lemezjátszó az egyik sarokban, épp egy rekedt hangú énekesnő dalolt a szerelemről. A konyha modern, krémszínű berendezése otthonos hangulatot sugárzott. A hatalmas, beépített tűzhelyen éppen főtt valami nagyon jó illatú. A hatalmas márvány konyhapult közepén piros mázas gyümölcsöstál állt, tele almával és barackkal, meg egy gőzölgő tepsi, amely csokoládé és fahéj illatot árasztott. Az oldalsó ajtó kinyílt, és egy terebélyes hátsó bukkant fel, amely egy széles vállú hátban, majd egy barna, kontyos fejben folytatódott.

Megfordult, és amikor meglátott, kihullott a kezéből a nagy tál pucolatlan krumpli.

– Ó, jesszuskám! De megijesztettél, gyermekem!

– Elnézést kérek! Én csak… – kezdtem zavartan, aztán inkább leguggoltam, hogy segítsek összeszedni a szétgurult krumplikat.

– Köszönöm, kedvesem! – mondta, amikor már az összes krumpli visszakerült a tálba. Megtörölte a kezét a kötényébe. – Gyere csak ide, hadd nézzelek meg!

Közelebb léptem, de ügyeltem rá, hogy kartávolságon kívül maradjak.

– Ethel vagyok, a bácsikád házvezetőnője. – Enyhe akcentussal beszélt, orosz vagy lengyel lehetett, nem ismertem fel. Végigsimított a kötényén, amely megfeszült terebélyes keblén. Alaposan szemügyre vett, majd szélesen elmosolyodott. – Jól aludtál, kedvesem?

– Köszönöm, nagyon jól. Lena Wall vagyok – mutatkoztam be. Lejjebb húzkodtam a pólóm ujját, hogy teljesen takarja az ujjaimat. – Meg tudná mondani, hol találom a nagybátyámat?

Férfijelenlétnek eddig nyomát sem láttam. Azt gondoltam, jobb lenne minél előbb túlesni a találkozáson.

– Jól tudom, ki vagy, kicsikém. Már nagyon vártunk. Az úr meghagyta, hogy amint felébredtél, azonnal szóljunk neki.

Odasietett a falon lévő telefonhoz, és beütött egy számot.

– Borisz, azonnal szólj Victor úrnak, hogy a kisasszony felébredt! – Aztán hallgatott egy sort, és felnevetett. – Jó, jó, te csibész! Meglesz, de igyekezz! Ez a szemtelen mindig kizsarolja belőlem a kedvenc citromos pitéjét – fordult felém mosolyogva, miután lerakta a telefont.

Kissé zavarba ejtő volt a becézgetés, a túláradó kedvesség. Zoe igazat mondott.

– A nagybátyád nemsokára itt lesz. Addig ülj le, drágaságom, kapsz valamit enni!

– Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes.

– Ugyan, ugyan kiscsibém! Hisz’ olyan soványka vagy, hogy elfúj az első erősebb szélroham. Ülj csak le ide – mutatott az egyik székre –, és majd én gondoskodom rólad.

Ethel olyan határozottan adta ki a parancsot, hogy engedelmesen letettem magamat a székre. Térült-fordult, és elém került egy fonott kiskosár, tele gőzölgő zsömlékkel és egy nagy tányér rántotta, mellette ropogósra sütött, vékony szalonnaszeletek. Kaptam még jeges narancslét, és két vastag palacsintát eper- és csoki darabokkal a tetején. Elkeseredve néztem fel a megrakott asztal mögül.

– Nagyon kedves öntől, de nem hiszem, hogy…

– Dehogynem, kedves, menni fog – szakított félbe. – Kóstold meg és meglátod, hogy az én főztömnek nem tudsz többé ellenállni. És nyugodtan szólíts Ethelnek, kisszívem!

Eszemben sem volt megbántani, ezért nekiláttam. Bekaptam egy falat rántottát, és az ízét megérezve felsóhajtottam. Valami különleges fűszerrel készült; még életemben nem ettem finomabb tojást. Rájöttem, hogy roppant éhes vagyok. Tíz percen beül kiürítettem a tányérokat. Még a palacsintát is sikerült megennem. Amikor az utolsó édes falat is lecsúszott a torkomon, észrevettem, hogy Ethel mosolyogva nézeget.

– Nehéz életed volt mostanság, ugye, kicsikém? – Tehát Ethel is tudja. Arra vártam, hogy majd vigasztalni kezd, esetleg meg akar ölelni, de meglepetésemre ilyesmi nem történt. – Itt rendbe fogsz jönni, hidd el! Ez a hely jó hatással van a szívfájdalomra, majd meglátod!

– Régóta gondoskodik a nagybátyámról? – vetettem közbe, hogy ne kelljen magamról beszélni.

– Ó, édesem! – kiáltott fel drámaian. – Már negyvenhat éve itt élek. Még kisbabaként hozott ide az anyám, aki a szakácsnője lett az öreg úrnőnek, a te nagyanyádnak. Kár, hogy ő már nincs köztünk, lehengerlő asszonyság volt.

– Mióta él itt a család?

– Száz éve osztozik a Wall és a Tree család a völgyön. A lótenyésztés hagyomány ezen a vidéken. Innen kerülnek ki a világ leggyorsabb és legszebb lovai – mondta büszkén. − A birtok hatalmas, majd meglátod te is. Egy nap alatt lehetetlen körbejárni.

Mesélt a birtokon zajló életről, amely az ő megfogalmazásában, a nagybátyámnak köszönhetően „végtelenül boldogan és könnyen telt”. Sokat keseregett azon, hogy nincs asszony a háznál.

Ennél a témánál egy kicsit leragadtunk. Épp azt ecsetelte, hogy egy olyan meglett embernél, mint a nagybátyám, már szinte szégyen a nőtlenség, amikor torokköszörülésre lettem figyelmes. Felnéztem, és ott állt ő. Victor Wall.

Azonnal ráismertem. Az egyetlen megmaradt rokonom pontosan olyan volt, mint az apám, csak fiatalabb kiadásban. Rám nézett, és komoly arccal annyit mondott:

– Kérlek, gyere ide, Lena!

A hasonlóság letaglózó volt. Az apám is hátrafésülve viselte dús, fekete haját, és a körszakáll is megegyezett. Úgy nézett ki, ahogy egy lótenyésztőt elképzel az ember. Fekete inget, sötétbarna lovaglónadrágot és térdig érő bőrcsizmát hordott. Nem tudom, hogy a tekintetétől, vagy attól, hogy annyira emlékeztetett az apámra, de csökkent az a feszültség, amely a gép leszállása óta folyamatosan nőtt a gyomromban. Észrevettem, hogy ugyanolyan a szemünk. Nem hasonló, hanem egyforma. Ez a tengerzöld színű, ovális szem nézett vissza rám minden reggel a tükörből. Furcsa, de sosem tűnt fel, hogy mennyire szép. Rajtam egészen hétköznapian mutatott. Felálltam az asztaltól, hogy odamenjek hozzá. Majdnem olyan magas voltam, mint ő, ezért csak kicsit kellett feljebb emelnem a tekintetemet, hogy a szemébe nézhessek.

– Olyan gyönyörű vagy, mint édesanyád! – Az arcom felé nyúlt. Majdnem hátrahőköltem, de fegyelmeztem magam. Nem lehetek ilyen bunkó! Összeszorítottam a fogam, és vártam.

A tenyerével megfogta az államat. Döbbenten néztem rá, mert a keze melegségén kívül az égvilágon semmit sem éreztem!

Elmúlt volna a képességem? Csak úgy?

Vagy benne van valami különleges?

Amikor találkozott a tekintetünk, végtelen szomorúságot láttam átsuhanni a szemén, de aztán elmosolyodott; az egész arca felderült tőle:

– Ethel megetetett? Már tegnap óta erre várt.

– Igen, köszönöm. Tele vagyok – néztem vissza hálásan Ethelre.

– Akkor gyere, beszélgessünk! Ethel drága, senkinek sem vagyok itt! – kiáltott át a válla felett. – Erre, Lena!

Határozott léptekkel kisietett a konyhából, aztán megvárta, amíg mellé érek. A faragott mintás, sötétbarna ajtóig mentünk. Kitárta előttem, de megtorpantam a küszöbön. A helyiség egyetlen hatalmas könyvtár volt. Az alsó szint és a fenti galéria falát is tömött könyvespolcok szegélyezték. Az egész helyiség az ódon könyvek kellemes illatát árasztotta. Mélyet szippantottam a levegőből.

– Szintén könyvrajongót tisztelhetek benned? – hajolt át a vállam fölött. – Éreztem, hogy jól ki fogunk jönni egymással.

– Mindig szerettem olvasni – köszörültem meg a torkom –, és ez a könyvtár bámulatos. Körülnézhetek majd?

– Természetesen. Ezt kérdezned sem kell! Ezentúl, ami az enyém, az a tiéd is. Gyere, menjünk beljebb!

A helyiségben egyetlen hatalmas kör alakú ablak volt, előtte egy széles íróasztal terpeszkedett, amelyen néhány köteg papír, egy laptop és egy üzenetrögzítős telefon kapott helyet. A jobb oldalon egy patinásnak látszó kőkandalló illeszkedett a falba. Előtte fekete bőr kanapét és foteleket helyeztek el. Igazi olvasóparadicsomnak tűnt.

Victor a kanapé felé intett, ezért oda ültem le. Elfoglaltam az egyik sarkot, míg meglepetésemre ő a kanapé előtti alacsony dohányzóasztal szélére telepedett le. Vártam, hogy belekezdjen, de egyelőre szótlan maradt. Gondterhelten a borostáját vakarászta.

– Apa is mindig ezt csinálta – állapítottam meg.

– Tényleg? – kapta fel a fejét.

– Ha zavarban volt, mindig – bólintottam. – És én nem akarok gondot okozni neked. Nemsokára tizennyolc leszek, felesleges rólam gondoskodni, hidd el! Hálás vagyok, hogy felajánlottad, lakjak itt, de eszemben sincs felborítani az életedet. Hallottam, hogy mindig egyedül éltél, gondolom, a hátad közepére sem kívánsz egy rokont.

– Hát, a határozottságod az apádé – mosolyodott el. – Eddig tényleg egyedül éltem, de nem volt mindig így. Ez a birtok a nagyszüleidé volt, és az apád is itt lakott, mielőtt elment az egyetemre. Bevallom, megszoktam az egyedüllétet, de éppen itt az ideje, hogy változtassak ezen. – Úgy bólogatott, mintha saját magát akarná meggyőzni. – Igazán szeretném, ha itt maradnál, Lena! Kiskorú vagy, és nincs más rokonod. Az apád azt akarta, hogy gondoskodjak rólad. De ha nem akarta volna, akkor sem hagynálak magadra. És kérlek, ne érezd úgy, hogy zavarsz!

Óvatosan előrenyúlt és a kezébe vette a tenyeremet, majd lesimogatta az ujjaimról a pólóm szárát. A karomban minden izom megfeszült. El akartam húzódni tőle, de szükségtelen volt. Hihetetlen, de… az érintése… másodjára is ártalmatlannak bizonyult. Úgy látszott, a közelében valahogy lenyugodott a képességem.

– Az egyetlen bátyám lánya vagy. Régóta meg akartalak ismerni, de… Mindegy, egyszer elmagyarázom, miért nem tettem. Még mindig hihetetlen számomra, hogy az apád és az anyád nincs többé!

Elhúzta a kezét, és úgy dörzsölte meg az arcát, mintha fel akarna ébredni.

– Amikor megkaptam a táviratot, Lena, még órákig képtelen voltam elfogadni. Egy ilyen baleset… Annyira hiábavaló, annyira értelmetlen! Caleb mindig olyan erős és magabiztos volt, kisebb korunkban halhatatlannak tartottam őt – mosolyodott el. – De az igazán nagy veszteség téged ért. Szeretnék segíteni, hogy könnyebb legyen. Az itt maradóknak mindig nehezebb, nem igaz? Szóval, a továbbiakban egy szót se halljak arról, hogy zavaró tényező lennél! Szeretném, ha ez a ház az otthonoddá válna!

Nem számítottam erre. Láttam rajta is a gyász jeleit, tudtam, hogy neki is fáj az egyetlen testvére halála, mégis minden jel szerint az én kedvemért félretette a fájdalmat, és azt akarta elérni, hogy nekem könnyebb legyen. A feszültség szinte teljesen eltűnt a gyomromból. Egy kis része maradt csupán emlékeztetőnek, hogy ne felejthessem el, miért kerültem ebbe a helyzetbe.

– És, hogy szólíthatlak ezután? – mosolyogtam rá másra terelve a szót.

– A legjobban a Victor bácsinak örülnék, de ahhoz te túl idős, én meg túl fiatal vagyok – fintorgott. – Maradjunk a Victornál, ha megfelel.

– A bácsi tényleg nem illene hozzád! – értettem egyet.

– Akkor ezt megbeszéltük – pattant fel. – Most inkább üljünk át az íróasztalhoz, meg kell beszélnünk néhány hivatalos ügyet.

Az asztal mögött helyezkedett el, én pedig az előtte lévő párnázott székek egyikén. A ferdén besütő napsugarak kékes árnyalatot adtak a hajának; időnként idegesen beletúrt a tincsek közé, ha nem talált valamit.

– Lássuk csak! – Az asztalon lévő papírok között turkált. – Gondolom, az ügyvéd elmagyarázta a végrendeletet. Caleb nem akart ilyen fiatalon ekkora felelősséget tenni a válladra, ezért szabta azt a feltételt, miszerint csendestárs maradsz a cégben huszonegy éves korodig. A ház után kapott pénz, és a havi apanázsod is egy olyan számlára megy, amelynek a kezelését az én ügyvédem vette át. Ha neked is megfelel, persze.

– Teljesen – bólintottam.

– Az apád biztos volt benne, hogy így biztonságban lesz a jövőd, sőt pár éven belül, nagyon gazdag ifjú hölgy válik belőled.

– És huszonegy éves koromig nem jutok hozzá, ugye?

– Így van, de emiatt sose aggódj! Örömömre szolgál, sőt megtisztelve érzem magam, hogy Caleb rám bízott.

– Ez kedves tőled, de nem szeretnék ingyen itt lakni. Dolgozni akarok. Segíthetnék például a lovakkal – mondtam bizonytalanul.

Erre elmosolyodott. Nem nézi ki belőlem. Biztos azt gondolja, még sosem dolgoztam keményen. És mennyire igaza van!

– Tudsz lovagolni, Lena?

– Nem tudok. New Yorkban kevés ló szaladgál – jegyeztem meg, mire szélesebb mosolyra húzódott a szája.

– Akkor legyen ez az első dolog, amit megtanítok neked. Ha tetszeni fog, és a lovakat is megszereted, beszélhetünk munkáról. Persze kizárólag a nyári szünetben. Nemsokára keresnünk kell neked egy jó egyetemet. Az apád nagyon fontosnak tartotta az oktatást – jegyezte meg keserűen, mire kérdőn felhúztam a szemöldökömet.

– Mindegy, ne is figyelj rám! Ezzel ráérünk. Calebbel nagyon régen beszéltünk utoljára egymással. Nehéz őt elképzelnem apaként… mindenesetre most talán helyrehozhatok pár régi hibát – merengett.

– Sosem mesélte, hogy miért hagyta el a családját – kezdtem puhatolózni.

– Nem is említett minket, ugye?

– Egyszer véletlenül meghallottam, hogy rólad beszéltek, de a szüleiről sosem mesélt.

– Igen, ez jellemző volt apádra. De nem hibáztathatom érte. Én… majd inkább egy alkalmasabb időben elmesélek erről mindent.

– Rendben.

– Szeretnék kérdezni pár dolgot, ha kész vagy rá. A halálukról. Olvastam a rendőrségi jelentést, de néhol ködös. Döbbenet, hogy ilyesmi megtörténhet a huszonegyedik században. A jelentés szerint indulás előtt nem ellenőrizték a gép állapotát. Felkértem egy nyomozót, hogy járjon utána. Azt akarom, hogy a felelősök megbűnhődjenek!

Szegény Victor, fogalma sem volt róla, hogy az egyetlen felelős épp vele szemben ül. A bűntudattól nem tudtam megszólalni.

– Tudod, az anyám és az apám tíz éve halt meg. Az anyám rákban, röviddel utána követte az apám is. Nem akart már nélküle élni – vonta meg a vállát kényszeredetten. – Az apád eljött a temetésre, de nélkületek. Mielőtt egy szót válthattam volna vele, eltűnt. Már nagyon bánom, hogy állandóan halogattam a kibékülést. Azt hittem, van időm… nem is tudom, egyszerűen képtelen voltam rászánni magam. Ismered az érzést, amikor összeveszel egy számodra kedves személlyel, és ha nem intézitek el rövid időn belül a nézeteltérést, akkor a békülés egyre nehezebbé válik? Egy idő után már szinte lehetetlen lesz. Értesz engem?

– Azt hiszem – bólintottam idegesen. − De bocsáss meg, hogy ezt mondom, ennél rosszabbul már nem is intézhettétek volna a dolgokat! Hiszen testvérek voltatok!

A hangom elfulladt. Nyeltem egyet, de kitört belőlem, amit gondoltam:

– Nekem nincs testvérem. Bárcsak volna! Szerintem mindent meg tudnék beszélni vele, hiszen a saját húsom és vérem lenne. Egy testvér előtt nem kell magyarázkodni vagy szégyellni magunkat. Egy testvér akkor is szeretni fog, ha már mindenki más elfordult tőled – remegett meg a hangom. – Egyszer hallottam az apámat rólad beszélni. Veszekedtek anyával, mert apa vissza akart jönni ide. Mennyire más lett volna ez az út, ha ők is velem vannak. Ha nem szálltak volna fel arra a gépre. Bármit megadnék azért, ha még egyszer, csupán tíz percre láthatnám őket!

A szememből keserű könnyek folytak.

Olyan volt, mint amikor egy ajtó kivágódik, és az összes oda beszorított szemét nyakon önti az embert. Rázott a zokogás, az arcom csupa könny lett. Féltem felnézni.

Honnan jött ez az őszinteség? Victor a rokonom volt, de nem ismertem. És ő sem engem. Mégis, teljesen kiszolgáltattam magam, úgy sírtam előtte, mint egy gyerek.

Odasietett hozzám, de egy szót sem szólt. Letelepedett a mellettem lévő székre, közelebb húzódott, aztán nagyon lassan, mint aki nem biztos a dolgában, átölelte a vállam. A karomat és a hajamat simogatta.

Az érintése egyszerű emberi érintés volt; nem aktiválta a képességemet. Érthetetlen! Mióta meghaltak a szüleim, minden nap kéretlenül jöttek a benyomások és az emlékek más emberekről vagy helyekről. A kocsiban is, az üléskárpit érintésekor felbukkant néhány kép Oscarról, ahogy a belső izzókat csavarja be. De amióta a házban vagyok, semmi. Mintha… normálissá váltam volna.

Ahogy elterelődtek a gondolataim anyáékról, úgy apadtak el lassan a könnyeim is. A sírás nem segített. Tompa fejfájásom lett tőle, és rettentően szégyelltem magam. Victor még mindig simogatta a karomat, de már tűnődve, szinte automatikusan tette. Csendben ültünk egymás mellett. Mindketten elmerültünk a gondolatainkban.