Új történet 1. rész

ODALENT

− Csak egyszerűen nekirugaszkodsz és elindulsz! Utána már menni fog. A tested tudni fogja, hogy mit kell tennie.

− Te könnyen beszélsz! Már az ezrediket taposod, neked ez már smafu!

− Ami azt illeti, már jócskán elhagytam az ezrediket, ami azt jelenti, hogy tudom, mit beszélek! Kérlek, bízz bennem! Az apád rám bízta, hogy felkészítselek. És ehhez az első lépés, hogy magadtól is ki tudj jutni innen.

− És mi lesz, ha beleütközöm az egyik fenti lénybe? – kérdeztem az utolsó mentségemet is felhasználva.

− Hella…

− Jó, tudom, fussak el! Nem lehet mindenki olyan sportos! Utálok futni, mindig orra bukok! – morogtam halkan.

− Örülj neki, hogy ezt nem hallotta az apád! Nagyon nem örülne, hogy így beszélsz.

− Még szerencse, hogy neked mondtam, Baltazár! Te kész fekete lyuk vagy... Mármint, úgy értem, hogy…

− Tudom, hogy érted! – nyugtatott meg, mire elmosolyodtam.

− Esküszöm, ha nem tudnám, hogy mi ez a hely, meg lennék győződve róla, hogy egy kertvárosban élek, ahol mindenkinek az a kedvenc elfoglaltsága, hogy megtudjon minden piszkos kis részletet a szomszédja életéről. Ha te nem tudatod az apámmal a gyávaságomat, majd megteszi valaki más.

− Ugyan, nem vagy te gyáva! Csak megszoktad a saját komfortzónádat és félsz kilépni belőle. De ha egyszer rászánod magad, már nem is fogsz emlékezni, hogy mitől féltél annyira – veregette meg a vállam.

− Mindenesetre megnyugtató, hogy te vagy itt mellettem. Veled nem akkora a nyomás, hogy most azonnal túl legyek rajta.

− Ó, azért ne bízd el magad, kisasszony! Én is kitűnően tudok nyomást gyakorolni. Ne felejtsd el, hogy már nagyon hosszú ideje az apádnak dolgozom. Megbízott valamivel és szeretném még ebben az évezredben teljesíteni. Szóval, ha lennél szíves…

Csúnyán néztem rá, de nem nagyon hatottam meg vele. Szigorú volt, ugyanakkor szeretett is engem. Talán mindenkinél jobban. Kiskoromtól mellettem volt, pedig mindig ő számított az apám legfontosabb emberének, aki nem arra volt hivatva, hogy bébicsőszködjön. Ő mégsem panaszkodott, amikor egy totyogóst kellett üldöznie naphosszat, hogy adja vissza az elcsórt fegyverét. Azóta már évek teltek el anélkül, hogy hosszabb időre elszakadtunk volna egymástól. Az apám is szeretett, már amennyire tőle tellett, de Baltazár volt az, aki mindig mellettem állt. Tudtam, hogy ha ő van velem az első átkelésnél, akkor nem lesz bajom. Mégis a torkomban éreztem a szívem, és a szokásosnál is vörösebb színt öltöttem.

− Oké, akkor megyek! De ne maradj le nagyon, jó? – figyelmeztettem kényszeredett mosollyal.

− Te csak törődj az átkeléssel! Én végig mögötted leszek! – mosolygott rám.

Úgy tettem, ahogy mondta. Nekirugaszkodtam a magas domb tetejéről, amin már egy ideje szobroztunk. A szememet a célra függesztettem, és az ösztöneimre bíztam magam. Éreztem, hogy a talpam alatt besüpped a talaj, ahogy lendületet vettem. Elkezdtem emelkedni. Az első pár centit alig éreztem meg, de aztán hirtelen emelkedtem tízméternyit. Vigyorogva néztem vissza Baltazárra dícséretért. Csak a vakítóan fehér fogsora látszott a lenti sötétségben.

− Menj tovább Hella! Eddig nagyszerűen csinálod! – A hangja jókedvtől csengett. Azt kívántam, bár az apám is mellette lenne, hogy lássa a sikeremet. De nem volt itt. Legalább nem látja, ha mégis padlót fogok, vigasztaltam magam.

Tehát ismét felfelé fordítottam a tekintetem és kilőttem. Bámulatos élmény volt. Mindkét kezemet hátrafeszítettem, a hajam jóval mögöttem lobogott és nem tudtam elképzelni, hogy valaha is meg akarnék állni. El sem hiszem, hogy ettől féltem! Ha ezt tudom, már sokkal előbb megpróbálkozom vele. Nem kellett volna elrugdalni idáig, jöttem volna magamtól boldogan. Csak tudnám, miért nem mondta nekem senki, hogy ez ennyire jó. Komolyan, mintha egy Dan Brown regényben élnék! Minden csupa titok.

Remélem, lefelé is ilyen az út!

Ez volt az első alkalom, mikor elhagytam az otthonomat. Közismertebb nevén, a Poklot. Az apámnak sok neve volt. Sátán, Ördög, Belzebub, Mefisztó, Lucifer és még megszámlálhatatlanul sok néven nevezték, hiszen minden kultúrában ott volt ő, akit minden gonoszság forrásának tartottak, ő, akit Isten ellenségével azonosítottak. Nekem egyszerűen csak egy homályos figura volt, akiről több mesét hallottam, mint ahányszor rövid életem alatt találkoztam volna vele. Mármint, nem kell félreérteni, azért viszonylag jó apa volt. A fontos pillanatokban mindig szakított rám időt. Tudta, hogy mi a kötelessége. De beszélgetni soha nem próbáltunk egymással. Az valahogy nem volt az ő stílusa. De szeretett engem. Láttam a tekintetében. Néha, amikor pár pillanatra nem figyelt oda és rajtam felejtette a szemét, mindig valami különös fény jelent meg a tekintetében, amitől az összes körülötte lévő lény melankolikus lett, és csak sóhajtozni tudott. Ilyenkor pár perc után magához tért és rohanvást elmenekült a közelemből a sürgős teendőire hivatkozva.

A pokol urának a lányaként megillettek bizonyos kiváltságok is. Például nem kellett a szokásos bejáratokat használnom. Elég strapás lehetett apám összes emberének, hogy naponta többször is át kell kelniük a folyón és a „kis” házőrző blökit is le kell szerelniük. Ezüket-azukat mindig ott hagyták. Még szerencse, hogy itt mindenki olyan gyorsan gyógyul!

A házőrzőnket mindenki csak Kutyának hívta. Pedig igencsak messze állt a közönséges kutyától, a három fejéből rögtön látni lehetett. Kiskoromban csak az enyém volt, minden fejének külön nevet adtam, de apám egyszer meghallotta, hogy szólongatom és másnap szolgálatba állította. Így utólag meggondolva, tényleg nem illett rá a Gombócka, Bolyhoska és az Angyalka név. Egyik fejére sem. Apám az Angyalka elnevezésen pipult be a legjobban. Azóta nem engedtek a közelébe. Apám szerint a megfelelő mértékig elvadult. A hazatérőket látva el kellett hinnem neki. Soha többé nem akartam háziállatot. Apám máig rosszul érzi magát ez miatt, és én azóta sem siettem megnyugtatni.

Egyre közelebb kerültem a fenti világossághoz. Elkezdtem érezni a meleget. Nem azt a fajta forróságot, amit az otthonom állandóan biztosított, hanem egy teljesen másfajtát. Ami simogatott, nem égetett. Ezen kívül a friss szellőt, amiben érezni lehetett a nedvességet. Úgy tippeltem, hogy a közelben valamiféle víztározó lehet vagy valami hasonló.

Csak suhantam felfelé egyre gyorsabban és gyorsabban, miközben éreztem magam mögött Baltazár jelenlétét. Megnyugtatott, meg minden, de most már úgy gondoltam, hogy egyedül sem lennék teljesen elveszve. Aztán hirtelen egy, az arcomba csapódó ököl erejével öntötte el a látóteremet a fény. Semmit nem láttam és egy hosszúnak tűnő pillanatra, pánikba estem. Bizonytalanul csépeltem magam körül a levegőt, míg aztán az öklöm valami keménybe ütközött. Egy fájdalmas kiáltást hallottam, amit egy jókora puffanás követett. Egy ismerősen mogorva hang szentségelt közvetlenül mögöttem, aminek hallatán valamelyest lenyugodtam. A talpam alatt keménységet éreztem, ezért a jelen pillanatban azt „láttam” a legbiztonságosabbnak, ha leülök. Még mindig sok volt a fény, de itt-ott már felfedeztem a sötétebb részeket is.

− Baltazár? – kérdeztem bizonytalanul. – Nagyon eltaláltalak?

− Azt hiszem, túlélem – köszörülte meg a torkát, majd egy nyögés kíséretében felállt. – De legalább választ kaptam egy fontos kérdésemre.

− Miféle kérdésre?

− Apáddal nem voltunk biztosak benne, hogy az erőd miként viselkedik az itt lévő… nos, megváltozott körülmények között. Azt hiszem, jelenthetem neki, hogy sokkal erősebb vagy idefent, mint odalent. De ez is volt a cél.

− Ha annyira erős vagyok, miért vakultam meg? Nem látok semmit, Baltazár! – emeltem meg a hangom.

− Már megint túlzol kislány. Az első alkalommal mindegyikünk így van vele. Ez csupán homályos látás. Időbe telt mire találtunk rá megoldást, de sikerült. Tessék, idd meg ezt!

Egy üvegféleséget adott a kezembe. Tudta, hogy milyen béna tudok lenni, ezért az ujjaimat az üveg köré fonta és a számhoz emelte a nyílást. Még meg is döntötte nekem. Valami hihetetlen tisztaságot és frissességet éreztem lecsúszni a torkomon. Mohón kortyoltam egészen addig, míg az üveg teljesen kifogyott. Csalódottan sóhajtottam fel és a nyelvemmel többször végigsimítottam a szám belsején, hogy minél tovább megőrizhessem azt a csodálatos ízt.

− Jó. És most nyisd ki a szemed! – utasított Baltazár.

Kinyitottam, de még mindig a fényes fehérség volt a mérvadó. Már épp szólni akartam Baltazárnak, de aztán az a zavaró fehérség fokozatosan kezdett megtelni színekkel. Pár másodperc múlva az egész látóterem kiélesedett, és én csak bámultam azt a csodálatosan színes világot, ami elém tárult. Égszínkék eget és habfehér felhőket láttam, amiket itt-ott áttört a napsugár. A lenti vöröshez és annak az árnyalataihoz képest, ez csodálatos szín kavalkád volt. Az alattam lévő kemény felületet aszfaltnak hívták. Tudtam, hogy ez a neve, de még soha nem láttam. A lenti világ nem büszkélkedhet túl fejlett infrastruktúrával. A fenekem alatt lévő aszfaltot kezdtem el bámulni, mikor a szemem egy kicsit megfájdult a fenti égbolt döbbenetes látványától. A tekintetem végigkúszott a meleg napfényben fürdő sikátoron, mely valójában nem nyújtott szívderítő látványt, de számomra olyan érdekfeszítőnek bizonyult, hogy percekig megszólalni sem tudtam. Az utak még vizesek voltak a nemrégiben lehullt esőtől. Minden egyes kis esőcseppet láttam eloszlani az út repedéseiben. Láttam, ahogy a rájuk érkező napsugarak egy parányi részét visszaverik, amivel apró szivárványt hoztak létre a felszín közelében, mely pár másodperc elmúltával a hőmérsékletemelkedés hatására elkezdett remegni, majd teljesen eltűnt.

Minden annyira színes, annyira intenzív volt, hogy csak kapkodtam a fejemet, hogy befogadjam azt a sok újdonságot, ami előttem volt. Hirtelen egy emberi lény haladt el a sikátor bejárata előtt. Csak két rövid másodpercre került elém, de ez is elég volt ahhoz, hogy minden részletét a fejembe véssem. Egy öregember volt, sétapálcát tartott a kezében és öltönyben volt. Örömmel konstatáltam magamban, hogy tudom minden itteni dolognak a nevét. Már jó ideje volt, hogy a fenti világról tanultam, azt hittem, be leszek rozsdásodva. Csak egy kis részen láttam ki az utcára, de ez a kis látnivaló is hosszú percekig fogva tartotta a tekintetemet. Az egész eddigi életemet odalent töltöttem, teljesen eltemetkezve abban az elmaradott, egyszínű világban, csak azért, mert ezt az egyedüli életformát ismertem. Odalent minden annyira egyszerű és védett volt, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy változásra lenne szükségem. De most már pontosan láttam.

− Na, hogy tetszik? – kérdezte feszülten Baltazár. Azt hiszem, arra számított, hogy kudarcot vall és neki kell majd hazaszállítania.

− Mi volt az üvegben? – kérdeztem gyanakodva. Próbáltam nem mutatni a bennem végbemenő érzéseket.

− Csak víz – mondta vigyorral az arcán. – Az itt kapható legtisztább. Rájöttünk, hogy ha az itteni ételeket és italokat fogyasztjuk, akkor könnyebben alkalmazkodunk a fenti viszonyokhoz. Ízlett?

− Nagyon – mondtam már én is vigyorogva. – Odalent miért nem ilyen a víz?

− Hella… − dörzsölte meg a homlokát fáradtan. – Te is tudtad, mielőtt elindultunk volna, hogy odalent minden máshogy van, mint itt. Odahaza más íze van az ételnek és a víznek is. Ezek csak a legalapvetőbb különbségek, de az indokok megértése egy olyan fiatal agynak, amilyen a tiéd, szinte lehetetlen lenne. Odahaza minden más, de ennek így kell lennie – mondta egy árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában. – Idő kell, hogy felfedezz minden különbséget a két világ között, de ez az utazás pont ezt a célt szolgálja. Amint valamennyivel több tapasztalatot szerzel, már magad is rá fogsz jönni a dolgok mikéntjeire.

− Ha te mondod mester! – próbáltam egy kicsit felvidítani, de amikor nem reagált elkomolyodtam. – Valami baj van?

− Semmi, amin tudnál segíteni – suttogta lehajtott fejjel.

Közelebb kúsztam hozzá, mert a lábam még mindig remegett. Óvatosan a vállára csúsztattam a kezem és végigsimítottam a hátán. Jéghideg volt a bőre a tarkóján.

− Baltazár, mi történik veled? – suttogtam én is remegő hangon. Nem sűrűn fordult elő velem, de most iszonyúan megijedtem. Baltazár olyan biztos pont volt az életemben, mint egy rendíthetetlen kőszikla. Soha nem láttam még gyengének vagy betegnek. A bőre odahaza soha nem volt ilyen hideg. Valamennyivel mindig hűvösebb volt az én bőrömnél, de soha nem ennyire.

− Kicsikém… nem akartam, hogy így láss! Féltem, hogy megijesztelek vele. Már sokkal előbb el kellett volna mondanom neked, hogy mi történik velem. Öregszem, Hella. Ennyi az egész.

− Az nem lehet! Eddig úgy tudtam, hogy halhatatlanok vagyunk.

− Bizonyos szempontból úgy is van. Az életkorunk az emberi életciklushoz viszonyítva, szinte végtelennek tűnik. De csak szinte, kicsi lány. Én már így is több mint tízezer éves múltam. A legtöbb kortársam már rég halott. Nagyon sok időnek kellett eltelnie, mire az életem értelmet nyert. Amióta csak megteremtettem, a harcra képeztek ki. Az összes elődöm az apádat szolgálta, így nekem is az lett az életcélom, hogy mindentől megvédjem őt. Hosszú évszázadokon keresztül csak az éltetett, hogy egyszer kiszabadulok ebből a mókuskerékből, hogy találok egy sokkal nemesebb, sokkal tisztább célt, amiért létezhetek. Azt hiszem, ezért is húztam ilyen sokáig! Már majdnem feladtam a reményt, amikor az apád egyik nap magához hívatott és egy visító csomagot nyomott a kezembe – mosolyodott el. – Azt mondta, ezentúl az lesz az egyetlen dolgom, hogy téged vigyázzalak. Hogy mindent elkövessek annak érdekében, hogy egy nap méltó utódja legyél. Amikor először belenéztem abba az égszínkék szemedbe, tudtam, hogy apád akarata sosem fog teljes mértékben megvalósulni. Mert te nem vagy olyan, mint ő, Hella. Mindig is te voltál odalent a legtisztább, legnemesebb lélek. Kiragyogtál abból a sok mocsokból. És ezt az apád is észrevette. Ezért akarta, hogy ide gyere. Félt, hogy az odalent uralkodó káosz lassan téged is meg fog fertőzni.

− És az én drága jó apám nem tudta, hogy ez fog veled történni? – kérdeztem remegő hangon. Felemeltem a kezem, hogy megtámasszam az egyre hanyatló testet a karommal és döbbenten láttam, hogy remegek. Elöntött a hideg veríték.

− Hella… az apád döntése épp a megfelelő időben érkezett. Odalent mostanában bizonytalan a helyzet. Többen is megpróbálták átvenni a helyét. Rengeteg olyan próbálkozás történt, amiről nem is tudsz. Az apád félt, hogy bajod esik a hatalmi harcok közben. Hogy esetleg téged is megpróbálnak felhasználni ellene. Lent nem tudtam elmondani, de elsősorban ezért kellett feljönnünk. Odalent már nem voltál biztonságban. Nem késlekedhettünk tovább. Tudtuk, hogy a feljövetel valószínűleg ront majd az állapotomon, de én is ezt akartam. Veled akartam lenni minden pillanatban és ehhez az is hozzátartozott, hogy idekísérjelek. Hella, egy ideig itt kell maradnod! Ha rendeződtek a dolgok, az apád meg fog keresni. Értesz engem, Hella? Addig meg se kíséreld a visszatérést, mert bajod eshet! Azt hittem több időnk lesz, hogy segíteni tudok neked az itteni beilleszkedésben… De tévedtem.

− Most meg fogsz halni, ugye? – hiába próbáltam elfojtani, a könnyek jöttek maguktól. – Én… nem hagyhatom, hogy meghalj, Baltazár! – Az agyamban sikoltottam a félelemtől. – Talán, ha felhasználnék valamennyit az erőmből, akkor…

− Eszedbe ne jusson! – Baltazár hangja ismét metsző volt, és egy pillanatra megállt bennem az ütő a meglepetéstől. Újra a régi harcost láttam felvillanni benne. De aztán megszelídült az arckifejezése, és megsimogatta a kezemet. – Nem szabad feleslegesen használnod idefent az erődet! Megértetted, Hella? Ha találkozol egy fenti lénnyel, akkor sem! Akkor elfutsz! Csak így maradhatsz életben. Ők tudják a módját egy magunkfajta megölésének. Úgyhogy eszedbe se jusson szembeszállni! Soha! Van valami, amit eddig nem tudtál a fenti világról. Figyelj rám jól, mert amit most elmondok, az megmentheti az életedet!

− Figyelek, Baltazár – mondtam komolyan és igyekeztem megnyugodni.

− Nem csak emberek élnek idefent, ezt már tudod – kezdte lassan. – Már ősidők óta járnak ide a mi világunk lakói. Ahogy a másikéi is.

− Úgy érted az égi lakók? A mennyei jófiúk? – húztam el a számat. Nem sokat hallottam eddig róluk, de az alapján nem becsültem őket valami sokra. – Velük el tudnék bánni, Baltazár! Te mondtad, hogy erős vagyok!

− Ne becsüld le őket, Hella! Ezek a lények nem különböznek annyira tőlünk. Ők is ugyanúgy el tudnak vegyülni, mint mi, azzal a különbséggel, hogy ők nem a tapasztalatszerzés és a jobb körülmények miatt vannak itt. Ők vadászni jöttek.

− Hogy érted, hogy vadászni? Mire?

− Hát ránk, Hella. – A hangja egyre rekedtebbé vált, de tökéletes nyugodtsággal mondta el a szavakat. – A főnökük azért küldte őket a földre, hogy kordában tartsák a hozzánk hasonlókat. Hogy soha többé ne történhessen meg az, ami a nagy világháború idején történt.

− Csak azt ne mondd, hogy az is miattunk történt!

− Pedig így volt, kedvesem! Pontosabban az egyik lázadó miatt. Az egyik lótifuti, aki apád közvetlen szolgálatában állt, elkezdett túl sokat képzelni magáról és leszökött a földre. Időbe telt, de sikerült neki olyan zűrt kavarnia, hogy végül egyetlen embert megszállva, kirobbantotta a második világháborút. Az égiek ekkor delegációt küldtek apádhoz, aki nehezen, de beleegyezett, hogy eltakarítsák az útból a renitens szolgát. Ekkor kezdődtek a bajok. Az égiek nem mentek haza. Lent maradtak és állandó védelem címén folyamatosan üldözik a hozzánk hasonlót, legyen az bűnös vagy ártatlan. És az erőnk az, ami iránymutatóul szolgál nekik. Az erőnk árul el minket. Az erőnk a mi legnagyobb erősségünk és gyengeségünk is egyben. Ezért nem szabad használnod! Soha, Hella! Értesz engem? Soha nem használhatod! Ha meglátsz egy égi lényt, inkább ne kísérelj meg szembeszállni vele. Erős vagy, lehet, hogy le tudnád győzni, de inkább ne hívd fel magadra a figyelmet.

− Értem, Baltazár! Megértettem! – mondtam keményebb hangon, és szorosabban fogtam a karomban.

− Akkor jó. – Már csak gyengén lélegzett. A mellkasa alig emelkedett. Nagy erőfeszítések árán kihúzott valamit a háta mögül és a kezembe nyomta. Egy fekete bársonyzsák volt. – Ebben minden benne van, amire jelenleg szükséged van, hogy életben maradhass. Szeretlek, Hella. Mindig is szerettelek. Még sokáig vigyázni akartam rád, de most elmegyek. Meghalok, Hella.

− Tudom, Baltazár. Most már tudom. És én is szeretlek. Sosem felejtelek el.

− Ígéred?

− Ígérem.

Aztán egyszerűen eltűnt. Az egyik pillanatban még a karomban éreztem őt, aztán már olyan volt, mintha sosem létezett volna. Szerettem volna azt hinni, hogy valami szebb és sokkal jobb helyre került, de tudtam, hogy mi történt vele. Egyszerűen elenyészett. Mert a magunk fajtával mindig ez történik. A halálunk után atomjainkra hullunk szét és visszakerülünk a világegyetem nagy körforgásába.

Úgy keltem fel, mint aki már órák óta nem mozgott. Tulajdonképpen akár eltelhettek volna órák is, mert az időt egyáltalán nem érzékeltem. Lesöpörtem a koszt a ruhámról és felvettem a bársonyzsákot. Nem akartam belenézni. Nem akartam elfogadni, hogy egyedül maradtam. Semmit sem akartam, csak sétálni és emlékezni Baltazárra.

Bolyongtam a városban. Alig figyeltem a körülöttem lévő dolgokra. Nem érdekeltek az újdonságok, egyre csak az dobolt a fejemben végtelenített mantraként, hogy Baltazár elment. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdek nélküle. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy visszamegyek, de gyorsan elvetettem az ötletet. Elég volt csak belegondolnom, hogy milyen lenne odalent Baltazár nélkül. Elhatároztam, hogy örökre idefent maradok. Saját életem lesz, amibe senkinek és semminek nem lesz beleszólása. Magam mögött kell hagynom a régi életemet. Elvégre engem senki nem kérdezett meg, hogy akarok-e az Ördög lányaként élni. Baltazár nélkül olyan volt, mintha elvesztettem volna a biztonsági kötelem. Megértettem, hogy magamra vagyok utalva, nem fog segíteni senki.

Egyre rosszabbul éreztem magam. Legszívesebben lefeküdtem volna a földre, hogy aludjak egy kicsit. Addig, amíg ennek a rémálomnak vége lesz. A levegő körülöttem egyre sötétebb és hidegebb lett. Felfogtam, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, csak mentem tovább. Kiértem a város szélére, de még mindig nagy volt a forgalom.

ODAFENT

− Atyám, már itt van! Beengedhetem?

− Persze fiam, felkészültem! Tárd ki előtte a kaput!

Az angyal kitárta hatalmas szárnyait, és felemelkedett. A trónuson ülő férfi figyelte a szemet gyönyörködtető csillogást, ahogy a világukat állandóan beragyogó Nap megcsillan fiának hófehér szárnyán. Büszke volt a gyermekeire. Az összesre. De az, aki most a kapu előtt vár bebocsáttatásra, különösen nehéz eset volt. A férfi őt is szerette, de ugyanakkor állandóan bánkódott miatta. Elveszett fiának nem volt elég az ő szeretete, nagyobb akart lenni mindenki másnál, ezért hátat fordított a családjának. A harc, amelyet ezzel a tettével kirobbantott, borzalmas volt. Évezredekig gyászolta elhunyt gyermekeit, de még mindig nem talált enyhülésre. Viszont most… Talán Lucifer azért jött, hogy rendbe hozza egykori hibáit! Talán újra minden rendbe jön.

A terem, ahová Lucifer belépett pont ugyanolyan volt, mint az emlékeiben és a mostanában egyre többször felbukkanó álmaiban. A trónuson ülő férfi viszont változott. Már nem volt az a büszke tartású, erős apa, akinek egykor megismerte. Meghajlott a háta, és a szemében olyan fájdalommal nézett rá, amely még őt is meghatotta. Emlékezett rá mennyire szerette ezt a férfit, meghalt volna érte, ha azt kéri tőle. És arra is emlékezett, milyen volt elárulni ezt a szeretetet, milyen volt ellene fordulni. Emlékezett a haragra, amelyet az általa teremtett világ és az emberek iránt érzett. Ennek a haragnak már csupán az emléke élt a szívében, de örült neki, hogy nem tűnt el teljesen. Arra emlékeztette, hogy az általa választott út helytelen volt.

− Atyám! – borult térdre a férfi előtt, akiről remélte, hogy megbocsát neki. Érezte, hogy a mögötte álló testvére megrezzen, és előhúzza a kardját.

− Cassiel, kérlek! – hallotta meg a hangot, amely még mindig kísértette álmait. – Tedd el a kardod! A bátyád beszélni jött, nem harcolni. Igazam van, Lucifer?

− Igen, atyám!

− Újra atyádnak nevezel. Mondd hát, fiam, miért jöttél?

Lucifer felállt, és teremtője szemébe nézett. Szerette volna bevezetni a mondanivalóját, lassan kezdeni, de a szavak egyszerűen kitörtek belőle.

− Nem bírom tovább ezt az életet! Belefáradtam! Annyira sajnálom a bűnöket, amelyeket ellened, a testvéreim, és az emberek ellen elkövettem. Már milliószor kívántam, hogy bárcsak visszacsinálhatnám az egészet. De nem tehetem. Bűnös vagyok, és csak remélhetem, hogy valaha meg tudsz nekem bocsátani! Soha többé nem akarok én lenni a Sátán!

Lucifer kifulladva hajtotta le a fejét. Hellára gondolt, az egyetlen gyermekére, akit mindenkinél jobban féltett és szeretett a világon. Maga sem hitte el, hogy létezhet ekkora szeretet, amíg meg nem látta, hogy az a pici lény mennyi bizalommal néz rá, amikor először a karjába vette. Sokáig távol tartotta magát tőle, mert félt, hogy új érzései elgyengítik. Látta a belenyugvást a lánya szemében. Tudta, azt hiszi, az apja nem szereti őt, és Lucifer soha nem tett semmit, hogy eloszlassa a gyermekében ezt a hitet. Most úgy érezte, ugyanazok az érzések tombolnak benne, mint annak idején a gyermekében. Arra várt, hogy az apja ugyanúgy nézzen rá, mint egykor, amikor még tiszta és bűntelen volt.

Hófehér köntöst látott a lábainál hullámozni. Döbbenten nézett fel. Isten ott állt közvetlenül előtte. A szemében könnyek ültek. Amikor megszólalt, a hangja emberfeletti erővel zengett végig a tájon, és Lucifer tudta, a mennyország minden szegletében meghallják:

− „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.”

Azzal Isten keblére ölelte elveszett fiát, és felzokogott. Lucifer vele együtt sírt.