A koktélok ezek után ismét
megváltoztak. Egy órán belül úgy nézett ki a klub, mint egy elmélkedő
bölcsekkel töltött könyvtár. Szomorú bölcsekkel. Az emberek üldögéltek a fal menti
asztaloknál, belesüppedtek a sötét sarkokban elhelyezett heverőkbe, és maguk
elé bámulva, elgondolkodva szopogatták az áttetsző, jeges koktélokat, amelyeket
Cristina gyártott. Bár a személyzet nem ivott, úgy tűnt, rájuk is átragadt a
különös hangulat. A korábban magabiztos hetykeséggel lépkedő pincérnők ezután lassú
megfontoltsággal lépkedtek, és előfordult, hogy miután kivitték a megrendelt
italokat, egyszerűen lerogytak a vendégek mellé, és ugyanúgy belebámultak az
előttük hullámzó levegőbe, amely a keserves sóhajoktól és a szívdobbanásukkal
együtt lüktető zenétől volt sűrű.
Pán ezúttal nem énekelt.
Hátrapillantott a zenekarára, majd visszatért a tekintete arra a pontra, ahol
az elmúlt egy órában is járt. A lányra, akinek ő okozott bánatot. A
szívrepesztően szomorú zenét csak neki játszotta. Azt hitte, így bocsánatot
kérhet. Azt hitte, a zenéjében majd Cristina is felismeri az érzéseit. De
Cristina oda sem nézett rá. Egyszer sem. Csak keverte azokat az átkozott
koktélokat, amelyek letargiába taszították az egész francos klubot! A fiú
ugyanakkor büszkeséget is érzett. Az első együtt töltött estéjük óta sejtette, hogy
Cristina képes hatni a környezetére pusztán a hangulatváltozásaival. Akkor még
nem tudta, hogy ennyire nyilvánvalóan megmutatkozhat az ereje. Persze, azóta a
párjává tette. A beleegyezése nélkül a feje tetejére állította az életét. Egy
utolsó szemét volt, hogy erőszakkal átrángatta ezt a különleges lányt a saját
bonyolult világába! Tudta, hogy az lett volna a helyes, ha az első találkozásuk
után békén hagyja. Ha távol tartja magától, élhetett volna hétköznapi, de
boldog életet. Lediplomázott volna, találkozott volna egy rendes, normális
férfival, akivel családot alapíthat. Pán ismeretlenül is gyűlölte a férfit.
Csupán elképzelte, ahogy egy ismeretlen kéz siklik arra a gyönyörű nyakra, egy
másik száj csókolja azokat az édes kis ajkakat, és gyilkos dühvel csapott a
húrokba.
Mintha megérezte volna a hangulatát,
Cristina felnézett rá a színpadra. A szeme szomorú volt. Csalódott, gondolta a
fiú. Ó, hogy gyűlölte magát! Oda akart menni hozzá, a lábai elé borulni, és
megvallani neki, hogy mióta vele találkozott, más nők láthatatlanná váltak
számára. De Clarissa mai akciójával mindent elrontott. Amikor elmagyarázta a
történteket a lánynak, látta rajta, hogy hisz neki. Ugyanakkor azt is látta,
hogy Cristina átlendült azon az érzékeny határvonalon, amely eddig
elválasztotta a végső döntéstől. Pán rettegett, hogy a mai nap eseményei miatt
Cristina végleg elfordul tőle. Képtelen volt visszafogni magát, felsóhajtott,
és elképzelte, ahogy végigsimítja a lány hátát, fel a nyakáig, aztán átsiklik a
szájára. Az ujjai bizseregtek az érzéstől. Várakozóan fürkészte a lány
testtartását, és elégedetten tapasztalta, ahogy a háta megmerevedik, majd lassan
megnedvesíti a száját. Érezte ő is. A legszívesebben leugrott volna a színpadról,
hogy hozzá rohanjon, de gyáva volt. Tudta, ha elsieti, fennáll a lehetősége,
hogy örökre elveszíti őt.
A lány megrázta a fejét, miközben
fáradtan megmasszírozta a nyakát. Odasúgott valamit Olgának, aki mosolyogva
bólintott, aztán gyors mozdulattal kivette a táskáját a pult alól, és a kijárat
felé indult. Mire Pán észbe kapott, már Alfred mellett állt, akinek szintén
belesúgott valamit a fülébe. Aztán eltűnt a fiú szeme elől. Pánnak megdobbant a
szíve. Előrelendült, leugrott a színpadról, és rohanni kezdett a kijárat felé.
Egy kőkemény fal állta az útját.
− Azt szeretné, ha békén hagynád egy
ideig! – morogta Alfred mérgesen, de amikor Pán arcába nézett, megenyhült. – Ne
kövesd fiam! Időre van szüksége. Megkért, hogy adjam át, holnap délelőtt
látogasd meg. Azt mondta, beszélnetek kell. Az az érzésem, nem áll túl jól a szénád.
− Hát, nem… − motyogta megtörten a
fiú. – Ma valahogy minden elromlott, érted Alfred? – Olyan halkan beszélt, hogy
Alfrednek közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy meghallja.
− Én ne érteném, kölyök? – kacagott
fel örömtelenül, és örökké kísértő démonára, álmai főszereplőjére, Olgára
nézett. – A szerelem rohadt egy érzés, de képtelenség nélküle élni.
Pán beletúrt a hajába. A kijárat felé
nézett. A lába rohanni akart, de a szíve ólomsúllyal visszahúzta.
− Holnap Cristina! Holnap! − suttogta
bele az éjszakába.
Cristina úgy rohant, mintha ezer
ördög kergetné. Időnként visszanézett a klub neonzöld fénnyel kivilágított
bejáratára, de ott egy lélek sem tűnt fel. Pár másodperc múlva a szívverése
csillapodni kezdett.
− Alfrednak biztos sikerült
megállítania – gondolta, és a lelke mélyén kissé csalódott volt. De
elhessegette az érzést. Mialatt dolgozott, esélye volt átgondolni az egész
bonyolult kapcsolatukat Pánnal, és végre döntésre jutott. El kell rendeznie az
életét, mert ha tovább folytatja így, minden összeomolhat körülötte. A másnap
reggel fenyegető árnyként magasodott fölé, de tudta, hogy most már nincs
visszaút. Keresztül kell vinnie a tervét.
− Gyere be! – mondta másnap kora
reggel a fiúnak. Sejtette, hogy korán fog érkezni, de nem is bánta. A lányt
elkerülte az álom már egy ideje, így nem volt probléma neki a korán kelés. Maja
pár napja a szüleinél volt, így a lakás kietlennek és hidegnek tűnt.
− Kérsz valamit? Kávét, teát,
mogyoróvajas-lekváros kenyeret?
− Ma valahogy nincs étvágyam,
köszönöm – válaszolta a fiú kis mosollyal, amikor leereszkedett a lánnyal
szembeni székre az apró konyhában. Mindkét kezét a konyhapult hűvös borítására
tette. Cristina úgy figyelte azokat az ujjakat, mintha támadásra kész kígyók
lennének.
− Ha újra megérint – gondolta –, soha
többé nem ereszt el.
− A tegnap estéről…
− Felesleges magyarázkodnod! –
szakította félbe a lány. – Tudom, hogy igazat mondtál.
− De?
− De a mi… kapcsolatunk – mondta ki
nehezen a lány – kezd szürreálissá válni. Egyszerűen nem volt időm hozzászokni
ehhez a helyzethez! – ütögette meg a mellkasát apró mozdulattal. – Úgy érzem,
olyan talajon lépkedem, amely bármikor beomolhat alattam. Ez az új erőmre, és a
veled való kapcsolatomra is vonatkozik.
− Jól érzem Cris, hogy időt kérsz
tőlem? – túrt bele a hajába a fiú, miközben megköszörülte a torkát. – Azt
hittem, ezen már túl vagyunk! – mondta olyan hangsúllyal, mint aki nem hisz a
fülének.
− Én is azt hittem – állt fel a lány.
Muszáj volt elfoglalnia valamivel a kezeit, ezért teafőzéshez látott. Senki sem
fogja meginni, de legalább addig sem kell a szemébe néznie. – Tényleg azt
hittem…
− Clarissa miatt, ugye?
− Nem! Nem tudom! Részben… talán
igen. Egyszerűen, amikor megláttalak titeket, olyan dolgokat akartam tenni,
amelyektől megijedtem. És az volt a legijesztőbb az egészben, hogy tényleg meg
tudtam volna tenni. Ezt pontosan éreztem abban a pillanatban.
− Az erőd növekszik – jelentette ki
széles mosollyal, és ő is felállt. Amíg a lány nem nézett hátra, szorosan mögé
lépett, elkotorta az útból a haját, hogy csókot nyomhasson a nyakára. Cristina
villámgyorsan megfordult, és mindkét kezét Pán mellkasára tette, hogy eltolja
magától. De eltűnt az erő a karjaiból. Eltűntek a gondolatok a fejéből. A
világuk összezsugorodott arra a kicsi konyhára. – Kellesz! – suttogta a fiú. –
Csak te kellesz.
− Ne csináld ezt! – kérte Cristina. –
Beszélnünk kell.
− Utána… − sóhajtotta Pán, aztán
minden további késlekedés nélkül megcsókolta.
El fog égetni, gondolta a lány,
miközben Pán felültette a pultra, és elmélyítette a csókot. Cristina képtelen
volt megítélni, hogy melyikükből árad az a hatalmas forróság, amely átjárta
körülöttük a levegőt. A fiú ujjai belemélyedtek a hajába, egy centit sem tudta
volna mozdítani a fejét. De nem is akarta. Miért is akart távol maradni tőle? A
gondolatok egyszerűen megtorpantak az agyában, és szégyenlősen pislogtak ki
résnyire nyitott ujjaik közül. A lábait Pán derekára fonta, és még közelebb húzódott
hozzá. Letolta a széles vállakról a rajta lévő puha bőrkabátot, hogy a tenyerét
végigfuttathassa a kemény mellkason.
− Annyira jó! Túl jó… − morogta Pán.
Kezei lejjebb csúsztak, mohón megszorították a lány derekát, egyre nagyobb
bőrfelületet érintve. A türelmetlen csókok Cristina nyakán folytatódtak,
lesiklottak a vállára, és egyre lejjebb tolták a rajta lévő felső vékony
pántját.
Az ablakon betörő hirtelen szélroham
úgy érte a lányt, mint egy kemény pofon. Visszatért belé az erő, gondolatai
újra sebes vágtatáshoz láttak. Kibontakozott a forró ölelésből, és egészen a nappaliig
hátrált.
− Többé nem csinálhatod ezt! – emelte
fel a hangját. – Azért hívtalak ide, hogy beszéljünk. Nem… ezért – dörzsölte
meg az ajkait.
− Oké, igazad van, sajnálom! – mondta
rekedten Pán, pedig a lány tudta, hogy egy pillanatig sem sajnálja. – Mondd el,
hogy mit akarsz!
Cristina az ablakhoz sétált, és
kinézett a fényben fürdő utcára. Mélyeket lélegzett, hogy lecsillapítsa őrülten
dobogó szívét.
− Távolságot akarok. Időt a
tanulásra. Egy kis teret, hogy lélegzethez jussak.
− Nem hagylak lélegezni?
− Ezt most komolyan kérdezned kell az
előbbi után? – jegyezte meg szarkasztikusan. – Te vagy az egyetlen kapcsolatom
ezzel az új világgal. Te hoztál engem létre. Hát most taníts! Boszorkány vagyok
olyan erőkkel, amelyeket képtelenség kordában tartani – intett a konyha
ablakában, cserepekben lévő fűszernövények felé, amelyek a csókjuk alatt
hihetetlen mértékű fejlődésnek indultak. – Olyan erőt érzek magamban, amellyel
akár gyilkolni is lehetne.
− Te sosem lennél képes bántani senkit!
– horkantott fel Pán. – Láttam, amikor a klubban langyos tejet vittél a
sikátorban élő kandúroknak. Pedig azokhoz a dögökhöz mindenki csak egy
szélesebb kukatető fedezékében mer közelíteni! És észrevettem azt is, hogy ha
találsz egy pókot, képes vagy abbahagyni mindent, hogy átvidd egy olyan helyre,
ahol senki nem lapíthatja szét.
− Azt akarod mondani, hogy nyúlszívű
vagyok?
− Nem, én azt akarom mondani, hogy
jószívű vagy, kicsi! De ettől függetlenül igazad van. Tanításra szorulsz. Eddig
bűnösen sokáig elhanyagoltam ezt a kötelességemet. Mentségemre legyen szólva,
Lili állapota jobban aggasztott.
− Ez természetes – szólt közbe a
lány.
− Köszönöm, de akkor is igazad van.
Holnap hajnalban elkezdjük az első órát. A korai időpont azért, mert te egy
rendkívül elfoglalt lány vagy – csóválta meg a fejét. – Hetente kétszer beugrunk
Lilihez, hogy folytassuk a kezeléseket. Ha ez neked is megfelel – tette hozzá.
− A mi kapcsolatunk sosem fogja
érinteni Lilit. Bárhogy is alakuljon.
− Néha azt kívánom, bár soha ne találkoztunk
volna – sóhajtott fel keservesen a fiú. Nem látta, de Cristina szemébe könnyek
gyűltek. – Aztán a következő pillanatban rájövök, hogy nélküled már
elképzelhetetlen lenne az életem. Többé nem érek hozzád, kicsi! Mindaddig, amíg
te nem kéred – mondta még, aztán felkapta a földről a kabátját és egyszerűen kisétált az ajtón.
Cristina ott maradt az ablak mellett,
és csak nézte az egyre távolodó alakját. Észre sem vette, hogy odakint lassan verebek
szállnak a környező háztetőkre. Pár perc alatt a madarak rengetegen lettek, és
mind egyetlen pontra szegezték a tekintetüket. A kis boszorkányra, aki az ablak
előtt zokogott.
Cristina aznap szabadnapos volt. El
sem hitte, de előző este Orinától kapott egy SMS-t, hogy elutazik pár napra a
városból az anyjával együtt. Lezárták a házat, mert túlságosan aggódtak, hogy a
távollétükben a család fekete báránya kirámolná. Cristina nem sértődött meg a
bűnöző státuszán. Addig, amíg nem kell látnia őket, azt sem bánta volna, ha a
neve felkerül az FBI körözési listájára. Csupán az éjszakáit kell továbbra is a
klubban töltenie, de azt fél lábon is kibírja!
Miután Pán elment, cirka három óra
alatt sikerült összeszednie magát. A harmadik órában már nem indult el
tízpercenként az ajtó felé, hogy a fiú után rohanjon. Volt egy különösen nehéz
pillanata, amikor épp inni akart a már teljesen kihűlt teából. Pont ott állt
meg a konyhában, ahol Pán megcsókolta a nyakát. Az intenzív emlék az ajtóhoz
kényszerítette a lábait, de szerencsére Maja épp akkor lépett be.
Amikor meglátta a barátnője arcát,
ledobta a nappali közepére minden csomagját, megragadta Cristina vállát, és a
kanapéig tolta. Lefektette a puha párnákra, plédet terített rá, aztán a hűtőhöz
vágtatott, ahonnan hosszas keresgélés és csapkodás után előszedett két doboz
csokis menta jégkrémet. A zsákmányát a lány mellé tette az asztalra, aztán
bekapcsolta a tévét. További hosszas keresgélés kezdődött, amíg megtalálta a
megfelelő DVD lemezt, és becsúsztatta a lejátszóba. Pár pillanat múlva
felhangzottak a Szerelmünk lapjai című film bevezető mondatai.
− Na, mesélj, picinyem! – szólította fel
Maja, majd a kezébe adta a jégkrémes-dobozt, egy jó nagy kanalat és a
távirányítót.
Fél óra múlva mindketten bömböltek,
amikor Cristina befejezte a beszédet. A kínjaik akkor érték el a tetőpontot,
amikor a film főszereplői úgy tűnt, hogy örökre elszakadnak egymástól. Cristina
tudta, hogy Maja csupán szolidaritásból bömböl, de így is hálás volt neki. Egymást
zokogták túl, de a film végére kiadták magukból a felgyülemlett feszültséget.
Maja sem volt gondtalan, a sírás kicsit őt is felszabadította.
Közvetlenül a film vége után
csöngettek. Maja a kiborulásuk nyomait takarította el, ezért Cristina ment
ajtót nyitni. Odakint egy óriás állt. Legalábbis ez volt a lány első gondolata,
amikor meglátta a két méter magas fiút. Hogy óriás. Egy dögös óriás.
− Szevasz, virágszálam! Baxter
vagyok, de mindenki csak Bax-nek szólít. Pán küldött, azt mondta, hogy szükség
van a szakértelmemre! Üzeni, hogy ne merj belém esni, mert nagyon megbánom!
Mármint én! Nála hálátlanabb haverom még sosem volt! Ellenben rólad, cicuska –
vette észre az ajtóhoz lépő Maját, és szélesen elvigyorodott – egy szót sem
szólt! Na, beengedtek, vagy itt kell megmosnom azt a pénzt?
A két lány szájtátva lépett el az
ajtótól, mire az óriás peckes elégedettséggel besétált a házba.
