Gondolathármas: az első kritikákról

Megérkezett az újabb Gondolathármas cikk, ezúttal egy igencsak érzékeny témáról. Viki és Fanni oldalát is feltétlenül látogassátok meg!

 

Amikor az ember lánya vagy fia írni kezd, még meg sem fordul a fejében, hogy egy nap majd mások kritikával illethetik a művét. Egyszerűen leírja, ami a fejében tombol hetek, esetleg hónapok óta, a legjobb tudása szerint kijavítja, majd körülnéz a világban, hol, milyen területen lenne érdemes bepróbálkoznia vele. Az esetek többségében ekkor merül fel először, hogy „Jézusom, a legbelsőbb gondolataimat mások is olvasni fogják! Mi lesz, ha nem tetszik nekik? És, ami még ijesztőbb, mi lesz, ha tetszik nekik, meg akarják jelentetni, ezzel pedig sok ezer, kezdő írók bizonytalanságán tort ülő kritikus izzó szemének teszik ki?”

Bizony, a gondok már itt elkezdődnek. Sosem felejtem el Katona Ildikónak azt a levelét, amelyben erről írt. Akkor még el sem tudtam képzelni, hogy miért kéne nekem félnem a könyvem kiadásától. Ildikó azt írta, annál, hogy nem adják ki a könyvemet, csak az félelmetesebb, ha kiadják. Most már azt hiszem, pontosan értem a szavait.

Van egy elméletem, elnézést előre, ha egy kicsit elvont vagy mellbevágó. Én úgy képzelem egy könyv írását és kiadását, mint egy megszülető kapcsolatot, az első szenvedélyes éjszakát, az azt követő házasságot, majd a születendő gyereket, magát a könyvet. Az elméletem szerint pontosan ez a folyamat megy végbe, csupán fordítva. A könyv megírásával világra hozzuk a gyereket. Őt mindenben tökéletesnek látjuk, egyetlen porcikáján sem változtatnánk, hiszen hosszú hónapokon keresztül bennünk növekedett, ismerjük minden rezdülését, a legbensőbb gondolatait is. Ezután következik a „házasság”. Gyermekünket nem tarthatjuk örökké szoknyánk/nadrágunk mellett az asztalfiók biztonságos melegségében, hiszen azt szeretnénk, ha mások is látnák, milyen szépet, mennyire tökéleteset alkottunk. Felvesszük a kapcsolatot arra nyitott kiadókkal, akik vagy visszajeleznek, vagy nem aszerint, hogy mennyire látják ígéretesnek a kicsi bébinket. Ha hosszú idő után megérkezik a pozitív döntés, miután levertük a vakolatot a plafonról is örömünkben, megkötjük a házasságot, átengedve ezzel életünk fényességét a másik félnek is.

Ezután következik szerintem a legnehezebb rész. Az első alkalom. Profival történik, de azért mégis tartasz tőle. Az egyik legnehezebb lépés az egész folyamatban. Annyira kiadod magad, mint soha előtte, tényleg, leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, amikor először vetkőzöl meztelenre egy másik ember előtt. Ez a másik ember jelen esetben a szerkesztő, aki legyen bár elképesztően félelmetes az elején, amikor jobban megismered, rájössz, hogy ő csak a legjobbat akarja a könyvednek és neked. Segít gatyába rázni a dolgokat, megláttat olyan hibákat is, amire te korábban legyintettél, mert azt hitted, ezzel egyedibbé varázsoltad a művedet.

Az első alkalom minden kezdő író számára jelentős. Szerencsés esetben olyan embertől kapjuk az első kritikát, aki tényleg segíteni szeretne, akinek majdnem annyira szívügye, hogy a könyvünk tökéletes legyen, mint nekünk. Ez a fajta kritika sem a legkellemesebb a szűz lelkű írónak. Hiszen egészen meg van szeppenve, meghajlik a tudás előtt, és rájön, hogy ha azt szeretné, hogy az elképzelései szerint alakuljon a könyve jövője, hallgatnia kell az okosabbra, át kell gondolnia a kapott információkat, és eszerint ki kell javítani azokat a bizonyos gyermekbetegségeket.

Azt hittem, a szerkesztői megbeszélések és a javítással töltött éjszakák után, miközben a fejemet fogtam, hogy írhattam le annyi marhaságot, felkészültem a megmérettetésre. Felkészültem rá, hogy legyen bármilyen jó a megfogalmazás, izgalmas a dramaturgia, gyönyörű a borító, így is lesz, aki utálni fogja. Aki az első öt oldal után a falhoz csapja.

Tévedtem. A dologra lehetetlen felkészülni. Ne boncolgassuk a szó jelentését, mindenki tudja, hogy mi számít negatív, lehúzó és pozitív, építő kritikának. Az első pozitívtól egész nap fülig ért a szám annak ellenére, hogy az illető leírta a fenntartásait is a történettel kapcsolatban. Tetszett az őszinteség, az általa megvilágított hibákat felírtam magamnak, hogy később elgondolkozhassak rajtuk. Az első negatívot bevallom, rosszul kezeltem. Egy-másfél mondat volt, nem indokolta meg a nemtetszését, egyszerűen leírta. Egy időre gödörbe kerültem, aminek a mélyén a könyvemet lapozgattam, bele-bele olvastam, próbáltam kitalálni, hol akadhatott el az illető, mi volt az, ami kivágta nála a biztosítékot.

Ti voltatok azok, akik ledobtatok nekem egy kötéllétrát. Béna vagyok mászásban, de sikerült kievickélnem onnan. Beláttam a nagy igazságot: Nem létezik a világon olyan könyv, ami mindenkinek tetszene. Egészen hülyének éreztem magam, hogy nem emlékeztem erre. Hiszen én is olvasó vagyok, még mindig sokkal inkább annak tartom magam, mint írónak. Nekem is volt olyan könyvem, amit öt oldal után a falhoz vágtam (jó, nem egészen, mert végtelenül tisztelem a könyveket, ezért nem bántanám őket), ugyanakkor volt olyan is, amit öt-hat éve olvastam először, és azóta is visszajárok szomszédolni, mert olyan jó ismét átélni azokat az élményeket, amik régen annyi nevetést és izgalmat okoztak.

Bármennyire nagy közhely, az idő tényleg segít, kedves Mindenki! Lehet, hogy az első sikeresen a padlóra küldött, de utána már egyre könnyebben ment. Sikerült elvonatkoztatnom, már nem személyem elleni támadásnak vettem a kritikákat, addig olvasgattam az arra érdemeseket (lett légyen az negatív vagy pozitív), amíg felfedeztem benne azt a morzsát, amit fel tudtam használni. Ami segített. És még valamire rájöttem. Ha beszélek egy hasonszőrűvel, az rengeteget jelent. Igazi, élőszavas beszélgetésre gondolok, hiszen ha találsz valakit, akinek tudsz „sírni”, már félig túl is tetted magad minden problémádon. Bárcsak az életünk minden területére találnánk magunknak egy ilyen embert!

Végezetül: továbbra sem érzem úgy, hogy jogom lenne bárkinek tanácsot adni. Azért meséltem el az elméletemet és a tapasztalataimat, hátha segít valakinek. Ha csak egy embernek, már akkor is megérte.