Pokolkarácsony

A LÉPCSŐ TETEJÉRŐL FIGYELEM ŐT. Ugyanolyan tökéletes, akár az első alkalommal. Összegömbölyödve alszik az ágyon, lágyan szuszog, alig törve meg a pince tapinthatóvá vált csendjét. Megtanultam becsülni az ehhez hasonló pillanatokat. Álmában mindig sokkal megközelíthetőbbé vált. Ügyelve minden lépésre, odamegyek hozzá, és letérdelek az ágy mellé. Nézem az arcát, sápadttá vált bőrét, a fájdalom mélyre vésett ráncait nyirkos homlokán. Megint álmodik. Róluk álmodik. A múltjához menekül előlem, az utolsó megmaradt foszlányokba kapaszkodva. Meghátrál az érintésem elől, úgy tesz, mintha nem vágyna rám, mintha nem okozna neki gyötrelmet a visszautasításom. Honnan származhat ez a különleges erő? Mi táplálhatja? Mi éltetheti? És hogyan vájhatnám ki végre belőle?

A homlokára teszem a tenyerem. Megdobban a szívem attól a melegségtől, amely belőle árad. Ha lehetséges lenne, magamba szívnám, hogy sose hagyhasson el, életem végéig bennem keringjen, engem melegítsen.

Rég meg kellett volna ölnöm. A végzetemmé fog válni, már egy ideje érzem, mégsem vagyok képes elpusztítani. Előbb meg akarom érteni, elvenni azt a felbecsülhetetlen erőt, amelyet olyan mélyen magába zár, amelyet úgy rejteget előlem. Azt akarom, hogy teljesen az enyém legyen. A részemmé váljon, ahogy lassan én is az ő részévé válok. Meg fog történni. Hinnem kell benne. Lehunyom a szemem, és koncentrálok, hogy láthassam, amit ő lát, érezhessem, amit ő érez.

Erőtlen benyomások, másodpercekre fellobbanó izgalom, még múlékonyabb boldogság. Kezdi elveszíteni az összes kapaszkodót.

‒ Nemsokára, kicsikém. Nemsokára feladod. A kedvemért fogod megtenni.

A várakozás izgatottá tesz. Homlokáról a hajába csúsztatom a kezem, belemarkolok a sima tincsekbe, a tenyerem köré tekerem, arcomhoz húzom az arcát. Megfeszül, majd kinyitja a szemét, de egy hangot sem ad ki. Tekintete kiüresedik, nyoma sincs az álombéli reménykedésnek. Ha visszarángatom a való világba, kettőnk világába, háttérbe húzódik minden más. Csak mi ketten maradunk.

‒ Tudod milyen nap van ma, madárkám? – Megrázza a fejét. A mozdulat közben arca a tenyerembe simul. Tökéletesen beleillik. – Karácsony. Különleges nap. Megünnepeljük a köztünk kialakult köteléket. A kapcsolatunkat. Ma nincs lánc, nincs injekció vagy elektrosokk. Egyetlen tökéletes napig.

Halványan elmosolyodik. Hagyja, hogy felültessem, még a lábát is megemeli kissé, amikor leveszem bokájáról a láncot. Boldoggá tesz az engedelmességével. Úgy simogat az érzés, mintha vattával bélelné ki a mellkasomat. Meg akarom osztani ezt vele. Azt akarom, hogy a mai számára is különleges nappá váljon.

Hunyorog a gyertyafényben, amikor felérünk. Kezét a szeme elé emeli, a mozdulattól meginog, és nekem dől. Mosolyogva ölelem magamhoz. Egy fotelhez vezetem, leültetem, vastag takarót borítok a lábára. Többször végigsimít rajta, az ujja között morzsolgatja, majd pár másodperc elteltével erősen belemarkol, mintha soha többé nem akarná elengedni. Először rám néz, egy ideig tartja a szemkontaktust, de aztán a tekintetét a hátam mögötti feldíszített fa vonja magára.

Hetek óta tervezem az estét. A legjobb étteremből hozattam az ételt, a legszebb fenyőt választottam ki az alkalomra, és egy méregdrága lakberendezési üzletben válogattam ki az ezüst és vörös díszeket. Lekapcsolok minden világítást, finom illatú gyertyákat gyújtok, és háttérzenévé halkítva felteszek egy válogatáslemezt. Minden jól alakul.

Lassan eszi az ételt. Alaposan megrág minden falatot, időnként lehunyja a szemét az élvezettől. Az elégedettség apró nyögésként tör ki belőle, amikor befejezi. Vacsora alatt folyamatosan a tányérján tartja a tekintetét, majd utána az ölében összekulcsolt kezét bámulja. Rám egyszer sem néz. Nem mosolyodik el vagy mond köszönetet. Visszagyűröm a tehetetlen dühöt. Türelmes akarok lenni, de néha nagyon megnehezíti a dolgomat.

‒ Táncolni fogunk, madárkám. – Összecsapom a tenyerem, mire megrezzen. Nem hagyok neki időt, hogy magához térjen, felhúzom az asztal mellől, átölelem a derekát, és ringatózni kezdünk a Moon River lágy dallamára. – Csak élvezd! – parancsolok rá. Elernyed a teste, most már teljesen hozzám simul. – Ha jól viselkedsz ma este, megkapod ajándékba a takarót, amihez annyira ragaszkodtál. Leviheted magaddal, amikor visszatérsz a szobádba.

A fotelben hagyott takaróra néz. Kasmír. Melegen tartaná egész télen. A hideg a tervem egy fontos részét képezi, de a mostani nagylelkű hangulatomban hajlandó lennék lemondani róla.

‒ Mit kell tennem érte?

Heves vágy ébred bennem a hangjára. Olyan ritkán használja, hogy kincsként őrzöm minden kimondott szavát. Még jobban magamhoz szorítom, ajkammal végigkövetem a nyakán sorakozó vastagabb-vékonyabb hegeket.

‒ Táncolj velem, madárkám! Semmi mást. Ne húzódj el, hagyd, hogy gondoskodjak rólad.

Még mindig a takarót nézi, miközben a vállamra csúsztatja a kezét. Addig ringatózunk, míg a fáradtság és a szervezetében maradt drog legyőzi. Elalszik a karomban. Képeket látok, de a zene és a közelsége bűvöletében először fel sem fogom, hogy belőle áradnak. Egyetlen elátkozott pillanatra megosztja velem az elméjét.

Ethel mellett dolgozni a konyhában. Zoéval nevetni. Victor karjába bújni. Lovagolni. Száguldani. Érezni, hogy szeretnek. Hogy biztonságban vagyok. Alex csókjában feloldódni. Elveszni a szerelmében, és soha fel nem ébredni.

Kívánságok. Megfoghatatlan érzések, amelyeket öntudatlanul is állandóan sorol, amelyekért hálát ad. Még mindig másra vágyik. A múltjára, az emberekre a régi életéből. Csak nem rám. Sosem énrám. A karácsony, a tervek, a közelsége, a tánc, minden hamissá válik.

Sajog a tenyerem a hatalmas pofontól, amivel felébresztem. Vérző szájjal, tágra nyílt szemmel, némán hever a szőnyegen.

‒ Tűnj el innen! Takarodj vissza a pincébe!

Szét akarom tépni. Darabokra szaggatni, hogy a vére beborítsa azt az átkozott fenyőfát. Átkozottul nehéz elnyomni a késztetést. A szerelmem és a gyűlöletem iránta követhetetlen gyorsasággal váltakozik. Ökölbe szorított kézzel figyelem, ahogy elindul a pince felé, de három lépés után megtorpan, a fotelben heverő takaróért mozdul.

‒ Vigyázz, madárkám!

Megperdül, a testtartása az enyémet tükrözi. Tekintetében ugyanazt a megvetést, ugyanazt az elszánt tenni akarást látom, mint az első hetekben. Tévedtem. Sokkal több munka és idő kell, hogy ezt kiöljem belőle.

‒ Menj a szobádba! Holnap nehéz napunk lesz.

Megrándul a lába, ellenáll az agya parancsának, de a harc alig pár másodpercig tart. Még csak a lépcső közepén jár, amikor bezárom utána a pince ajtaját.

‒ Boldog karácsonyt, Lena. – Alig hallom meg a zokogásba fulladó suttogást.

Aznap éjjel a neki szánt takaróba burkolózva, az ő illatával körülvéve alszom el.

Ezüsthíd könyvbemutató, avagy Orsi és földrajzzseni kalandjai

Azok kedvéért, akik szerettek volna, de nem tudtak eljönni, íme egy rendkívül részletes élménybeszámoló a szombati könyvbemutatóról.

Korán indultam el aznap, mert az én Orsi barátnőm Pécsről ideutazott, és felcsíptem a Deákon. Turistásat játszottunk a Budapest Eye előtt, tátottuk a szánkat meg minden, aztán átmentünk flegma pestibe, és megegyeztünk, hogy tök égő az egész, mi erre sosem szállunk fel. Amúgy is olyan, mintha vasúti kabinokat függesztettek volna egy bazi kerékre. Megszámoltuk, kettő kabinban ültek, ők is unott arccal tekintgettek kifelé, így tovább indultunk.

A könyvbemutatós témákat egyelőre hagytuk, mert szörnyen stresszeltem így is. Orsi nagy rajongója a Szimpla Desig Shopnak az Astoria környékén, így arrafelé vettük az irányt. Egy utcányira volt tőlünk, de bekapcsoltam a beszélős navigációt, mert képes vagyok egy száz méter átmérőjű körben is eltévedni. Igen, jól gondoljátok, Pest az én városom.

A szerencsénk ezúttal is adta önmagát, csak egy óra múlva nyitott ki a bolt, így átmentünk a közeli Alexandra kávézóba teázni egyet. Közben eltettem a navit, így néhányszor megint eltévedtem, még a bolton belül is, de szerencsére Orsi felfedezte a táblát, ami megmutatta nekünk, hogy a másodikon keressük a kávézót, így nem maradtunk tea nélkül. Igen, jól gondoljátok, igazi földrajzi zseni vagyok.

Egy órácskát beszélgettünk, próbáltam hitegetni magam, hogy nem leszek hisztérikus, mire a Trafóba érünk, és Orsi is támogatta az elképzelést, de lefelé menet már időnként erősebben megdobbant a szívem, és összeszorult a gyomrom. A kijáratot eltévesztettem, de Orsi már rutinosan a jó irányba terelt.

A bolt közben kinyitott. Meglepődtem mennyire ötletes cuccokkal van tele, főleg újragondolt lakberendezési tárgyakat árulnak, de van ott néhány viccesen cuki dolog is. Például Kázmér (akkor még nem lett elkeresztelve), a szomorú szemű jetiboci. Orsi magához vette (nyugi, nem lopta el), nevet adott neki, és mostanra már együtt olvasgatják az Ezüsthidat.

A szatyorba került még két vicces kép is Kázmér mellé. Az egyikből belsős viccet kreáltunk Orsival, de ezt később kifejtem úgyis.

A bolt után már tényleg a Trafó felé vettük az irányt. A metrót kihagytuk, mert a villamoson sokkal jobban lehet várost nézni. Fapados módszer, de csak jobb, mint a föld alatt. A Móricz Zsigmond körtéren rájöttem, hogy még rengeteg időnk van, ezért pizzáztunk egyet. Egy illusztris „egy szelet pizza csak kétszáz forintba kerül” hellyel nyűgöztem le Orsit, aki áhítattal falatozott mellettem, és ugyancsak áhítatosan hümmögött, amikor felvilágosítottam, hogy mi most éppen „streetfood”-olunk, ami régen rendkívül messze állt tőlem.

Mire megettük a pizzát majdnem lefagyott a kezem, és persze, hogy otthon felejtettem a kesztyűm. Nem vígasztalt a tudat, hogy pontosan tudtam, a kanapé melyik pontjára dobtam le. Ismét villamosra szálltunk. Mire a Corvinhoz értünk, az izgatottság erőteljesebb fázásba csapott át, ezért bementünk a plázába melegedni, és pótkesztyűt vásárolni. Kifelé menet Orsi megint hagyta, hogy vezessem, jól el is navigáltam magunkat az ellenkező irányba. Háromszáz méteren belül voltunk még, amikor észrevettem, hogy nem futnak mellettünk az úton a villamos sínek. Orsi csak szolidan röhögött rajtam. Mielőtt befordultunk a megfelelő mellékutcába, még elmagyaráztam neki (igen, képes voltam rá), hogy jut el majd a bemutató után Kelenföldre metróval. Mindenki nyugodjon le, nem Izlandon kötött ki, rendben hazajutott!

 Amikor odaértünk a Trafóba, már pakolta befelé a szépséges kupacokat a kiadó. Vadul vigyorogtam és mutogattam neki a befóliázott köteteket. Később megkértem, ha úgy ítéli, hogy hisztérikussá kezdek válni, fogjon egy karosszéket, és csapjon vele jól pofán. Biztosított róla, hogy örömmel megteszi ezt értem. Na, most már értitek a kép és a belsős vicc közti összefüggést!

Hamarosan sorba rakták az ülőalkalmatosságokat, kipakolták az ellátmányt, és szép oszlopokba rendezték a könyveket. Volt fénypróba is, amiről lemaradtam, mert közben befutott Kitti barátnőm, és beültünk a nézők közé hármasban beszélgetni. Fannival készítettünk közös fotót, ami a fények ellenére talán nem is sikerült olyan rosszul, majd lassan elkezdődött a beszélgetés.

Színes fények. Emelvény. Mikrofon. Megkönnyebbülés, hogy nem nekem kell először beszélni. Őszintén, alig emlékszem valamire az egészből, de lassan kezdenek visszatérni a részletek. Például, hogy az elején mennyi marhaságot mondtam. Hogy túlságosan őszinte voltam, így elspoilereztem a könyv felét. Hogy remegett a hangom, ezt biztos mindenki észrevette. Amikor nevetett a közönség, elsőként az jutott eszembe, hogy megint valami hülyeséget mondtam, de később rájöttem, hogy talán mégsem. A beszélgetés a felolvasásokkal együtt hamar elröppent, a dedikálás következett. Annyira kedvesek voltatok mindannyian! Megértően mosolyogtatok, amikor azt magyaráztam, hogy mennyire nem bírom az állandó fényképezést, és néha elfelejtek írni dedikálás közben. Ti vagytok a legjobb olvasók!

Közben Fanni megmutatta, hogy ott vagyok a köszönetnyilvánításában a könyv elején, és ezen annyira meghatódtam, hogy majdnem megölelgettem. A közös írással töltött órák rengeteget segítettek az Ezüsthíd születésében, ezért örök hálával tartozom neki. 

 Betoppant gratulálni a munkahelyi csapat is, egy bandába
tömörülve, a főnökünk, Móni vezetésével, akinek még egyszer köszönöm, hogy visszafogta magát, és nem kérdezett a bemutató közben.

Elröppentek az órák, véget ért a bemutató. Orsi írt, hogy szerencsésen megtalált mindent és mindenkit, így megnyugodtam, hogy nem kell utána keresőcsapatot indítani. Közben Kitti barátnőmnek is mennie kellett. Előtte még halálra rémisztett azzal, hogy posztolt rólam egy képet a facebookra, de szerencsére szép kis montázst dobott össze.

Fannival aláírtuk azokat a könyveket, amelyeket e-mailben kértek tőlünk, mindegyikbe csúsztattunk könyvjelzőt is, várhatóan a héten postázza a kiadó. Beszélgettünk még a Blogturnés lányokkal és közös szerkesztőnkkel, Anitával egy kicsit − aki hihetetlenül jó hatással volt az Ezüsthídra és rám −, utána pedig egy nagyon jó kis levezető kávézást-fánkozást tartottunk a Wiener Szalonban. Fanninak ismét köszönetet kell mondanom, hogy jobban megismerhettem Szilvit és Attilát. Tök jót beszélgettünk zárásig.

Ennyivel ért véget a második könyvbemutatóm. Feledhetetlen élmény volt több szempontból is, örülök, hogy ennyien el tudtatok jönni. Ha van kedvetek, írjátok meg, Ti hogy éreztétek magatokat. Remélem, a következőn is találkozunk!

Enigma II. - Ezüsthíd 2. fejezet (részlet)

2. A kínzó

Mindig a szagát éreztem meg először. A nap elején még valami erős illatú férfiparfüm volt, de pár óra múlva teljesen megváltozott. Izgatott várakozás, fülledt vágy. Izzadság és vér. Bármennyit zuhanyozott, mielőtt lejött hozzám, mindig megéreztem rajta.

A sötétség átformálta az egész világom. Már hosszú ideje nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, egyedül ő köt a valósághoz. Reménykedtem benne, hogy egykor másként volt. Hogy éltem jobb, szebb életet is. De bizonyosságot sosem nyertem. Léteztek emberek, akiket ismertem vagy szerettem? Talán igen. De már nem tudtam felidézni az arcukat vagy a nevüket. A pincében töltött napok valószerűtlenné tették a gondolatot is. Tartoztam valakihez? És hozzám tartozott valaki? Minden nappal egyre kevesebb reményt kuporgattam. Csak vártam a megváltásra, pedig tudtam, hogy cselekednem kellene. De a sötétség beborította a napokat. Megbénított.

Kínzómnak volt valamiféle munkája. Még az elején rájöttem, hogy a nap nagy részében nincs otthon. Éjszakánként jött el hozzám, olyankor csak az övé voltam. Nem ember, nem valaki barátja, lánya vagy szerelme. Csupán Sebastian Green játékszere. A megbomlott elméjű babája.

Éreztem tiszta pillanatokat a káoszban. Ezekben – bármilyen sötétség vett körbe – világosan láttam magam. Egy beteg lelkű, de rendkívül éles eszű ember megszállottságának tárgya lettem. Valamiféle romlott, mentális erő segítségével már az elején rájött, hogyan tompíthatja, majd tiporhatja el teljesen a régi énemet. Pontosan tudta, hová kell sújtani ahhoz, hogy igazán fájjon. Különleges volt, és ezt felhasználta ellenem. Hogy tudott olyan könnyedén elvenni tőlem mindent? Ennyire hamar megtörni? Hogy lehettem ilyen gyenge? Egykor én is voltam valaki, arra az emberre emlékeznem kellene. De miatta mindent elveszítettem.

Közeledett.

A rettegés összepréselte a mellkasomat. A fejem felett megnyikordult a padló. A szívverésem felgyorsult, egyenetlenné vált. Amikor a gyenge fény beborította a lépcsőt, egy hosszú pillanatra megtorpant az őrült dobogás.

– Végre…

Forró keserűség gyűlt fel a torkomban, de a tenyerembe szuszogva visszatartottam az öklendezést.

Nem akarok itt lenni, amikor hozzám ér! Nem akarom látni őt, érezni a fájdalmat, amit annyira élvez. Menekülni akarok.

A testem mozdulatlan maradt, de a tudatom hevesen meghátrált. Mélyen bennem elrejtőzött. Ő nem érhetett el hozzám, mert egy jobb helyre kerültem. Megtaláltam és magamra zártam az egyetlen megmaradt kaput, amely a régi életemhez kötött. A törött, sérült emlékek meleg burokként vettek körbe. Fellélegeztem, amikor sikerült.

Visszajutottam az egyetlen helyre, ahol boldog voltam. Visszajutottam Enigmába.

***

– Tényleg készen állsz? Mert nem kell megtennünk, ha félsz. A korábbi próbálkozásokba is rendre belebuktál, édes – mormolta Alex végigsimítva a karomon. Éreztem, ahogy pírba borul az arcom. Megköszörültem a torkom, és mélyet sóhajtottam, hogy megállítsam a gyomrom remegését.

– Úgy érzem, te sokkal inkább megijedtél, mint én. Belegondoltál már, hogy fogod érezni magad, amikor én kerekedem felül? Kétlem, hogy felkészültél rá, nagyfiú!

Tágra nyílt a szeme, és magabiztosan elmosolyodott.

– Ha egyszer te kerekedsz felül, Lena – mélyült el a hangja –, én azzal is tökéletesen elégedett leszek, hidd el! Ez a nap már nem is alakulhatna jobban.

– Majd meglátjuk, hogy öt perc múlva is ugyanígy gondolod-e.

Meg sem várva a válaszát előrehajoltam, és Nefelejcs fülébe súgtam egy halk „hajrát”. Úgy iramodott meg, mint akit puskából lőttek ki. Alex mögöttem csalót kiáltott, de a kacagása elvette a vád élét. Hajamat hátracsapta a szél, dzsekim ráfeszült testemre, mert száguldottam. Úgy szerettem ezt az érzést, mint minden más új dolgot az életemben. Mint Victor óvó pillantásait és Alex szerelmét. Nefelejccsel összeszokott párost alkottunk. Amikor a hátán ültem, mindketten boldognak és gondtalannak éreztük magunkat. Azt hiszem, főleg ezért vágtázott mindig ő velem, ha kihívtam Alexet.

A féktelen futamok pár nappal azután kezdődtek, hogy Victor behívott minket a könyvtárba. Tudtam, hogy minden rendben lesz, de Alex izgalma tapintható volt, az ujjbegyemben is éreztem. Miközben az apámat hallgattuk, újra és újra végigsimított a kézfejemen, és Victor minden erőteljesebb kijelentésére egyetértően bólogatott.

– …ezért remélem, ti is megértitek, hogy itt az ideje a továbblépésnek. Szeretném, ha Lena jelentkezne az egyetemre – mondta nyomatékosan Victor. Alex újabb heves bólogatásától kezdtem dühbe gurulni.

– Hagyd már abba! – súgtam oda neki.

– Eszemben sincs! Igaza van.

Meglepődtem. Tudnia kell, hogy ha egyetemre megyek, akkor, még ha rövid időközökre is, de el kell válnunk egymástól. Ezt akarta? Máris készen állt erre? Mert nekem még idő kellett. Időt akartam, hogy felfedezzem, milyen ezt az új életet élni, ha nem szólnak közbe tragédiák és pszichopata gyerekgyilkosok. Időt akartam, hogy kiélvezzem a lopott csókokat, a véletlennek tűnő érintéseket, az izgatottságot, amit egy külön töltött nap utáni első találkozáskor érzek, a nevetéseket olyan vicceken, amelyeknek csak mi értjük a poénját, egyszóval minket. Kettőnket. Együtt.

– Lena, figyelsz te rám? – Victor megdörzsölte a szemét, és gondterhelten pillantott rám.

– Persze. De szerintem te sem akarod igazán, hogy elmenjek – mondtam magabiztosan.

– Persze, hogy nem akarom! Hiszen csak most kaptalak vissza. Több szempontból is. – A nyakamon lévő egyik horzsolásra tekintett. Már alig látszott, de ennyi elég volt, hogy Victor arca elboruljon. – Viszont nem tehetem meg, hogy önös érdekből itt tartalak. Amikor idejöttél, elmondtad, hogy világéletedben orvos szerettél volna lenni. Azelőtt… Az álmokat követni kell, és megvalósítani, kölyök. Ehhez viszont egyetemre kell járnod.

– De én nem akarok elmenni. Egyszerűen nem akarok – ráztam a fejem dühös elkeseredettséggel. Engedetlen gyereknek éreztem magam, és ez nagyon nem tetszett. De tudtam, hogy képtelen lennék ilyen hamar elhagyni az új otthonomat. Alex felemelte a kezem, és csókot lehelt rá. Meg akart nyugtatni.

– Lena… – habozott Victor. – Kérlek, gondold át! Nem ragadhatsz le az istállótakarításnál és a könyvelésnél! Fiatal vagy, fényes jövő áll előtted. Most, hogy túl vagyunk ennyi nehézségen, ideje elkezdened élni az életed. Elég idősek vagytok mindketten, hogy megértsétek, az egyetem nem végleges elválást jelent. Bármikor használhatjátok a repülőt, ha látni akarjátok egymást. És a távolság jót fog tenni a kapcsolatotoknak. Megerősödik. Több munkát fektethettek a kommunikációba, és talán hanyagolhatnátok egy időre a hm… fizikai kontaktust. – Zavartan félrenézett, majd ismét megköszörülte a torkát.

Alexre sandítottam, akit megismerkedésünk óta először láttam elpirulni.