2. A kínzó
Mindig a szagát éreztem meg először. A
nap elején még valami erős illatú férfiparfüm volt, de pár óra múlva teljesen
megváltozott. Izgatott várakozás, fülledt vágy. Izzadság és vér. Bármennyit
zuhanyozott, mielőtt lejött hozzám, mindig megéreztem rajta.
A sötétség átformálta az egész világom.
Már hosszú ideje nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, egyedül ő köt a
valósághoz. Reménykedtem benne, hogy egykor másként volt. Hogy éltem jobb,
szebb életet is. De bizonyosságot sosem nyertem. Léteztek emberek, akiket
ismertem vagy szerettem? Talán igen. De már nem tudtam felidézni az arcukat
vagy a nevüket. A pincében töltött napok valószerűtlenné tették a gondolatot
is. Tartoztam valakihez? És hozzám tartozott valaki? Minden nappal egyre
kevesebb reményt kuporgattam. Csak vártam a megváltásra, pedig tudtam, hogy
cselekednem kellene. De a sötétség beborította a napokat. Megbénított.
Kínzómnak volt valamiféle munkája. Még
az elején rájöttem, hogy a nap nagy részében nincs otthon. Éjszakánként jött el
hozzám, olyankor csak az övé voltam. Nem ember, nem valaki barátja, lánya vagy
szerelme. Csupán Sebastian Green játékszere. A megbomlott elméjű babája.
Éreztem tiszta pillanatokat a káoszban.
Ezekben – bármilyen sötétség vett körbe – világosan láttam magam. Egy beteg
lelkű, de rendkívül éles eszű ember megszállottságának tárgya lettem.
Valamiféle romlott, mentális erő segítségével már az elején rájött, hogyan
tompíthatja, majd tiporhatja el teljesen a régi énemet. Pontosan tudta, hová
kell sújtani ahhoz, hogy igazán fájjon. Különleges volt, és ezt felhasználta
ellenem. Hogy tudott olyan könnyedén elvenni tőlem mindent? Ennyire hamar
megtörni? Hogy lehettem ilyen gyenge? Egykor én is voltam valaki, arra az
emberre emlékeznem kellene. De miatta mindent elveszítettem.
Közeledett.
A rettegés összepréselte a mellkasomat.
A fejem felett megnyikordult a padló. A szívverésem felgyorsult, egyenetlenné
vált. Amikor a gyenge fény beborította a lépcsőt, egy hosszú pillanatra
megtorpant az őrült dobogás.
– Végre…
Forró keserűség gyűlt fel a torkomban,
de a tenyerembe szuszogva visszatartottam az öklendezést.
Nem akarok itt lenni, amikor hozzám ér!
Nem akarom látni őt, érezni a fájdalmat, amit annyira élvez. Menekülni akarok.
A testem mozdulatlan maradt, de a
tudatom hevesen meghátrált. Mélyen bennem elrejtőzött. Ő nem érhetett el
hozzám, mert egy jobb helyre kerültem. Megtaláltam és magamra zártam az
egyetlen megmaradt kaput, amely a régi életemhez kötött. A törött, sérült
emlékek meleg burokként vettek körbe. Fellélegeztem, amikor sikerült.
Visszajutottam az egyetlen helyre, ahol
boldog voltam. Visszajutottam Enigmába.
***
– Tényleg készen állsz? Mert nem kell
megtennünk, ha félsz. A korábbi próbálkozásokba is rendre belebuktál, édes –
mormolta Alex végigsimítva a karomon. Éreztem, ahogy pírba borul az arcom.
Megköszörültem a torkom, és mélyet sóhajtottam, hogy megállítsam a gyomrom
remegését.
– Úgy érzem, te sokkal inkább
megijedtél, mint én. Belegondoltál már, hogy fogod érezni magad, amikor én
kerekedem felül? Kétlem, hogy felkészültél rá, nagyfiú!
Tágra nyílt a szeme, és magabiztosan
elmosolyodott.
– Ha egyszer te kerekedsz felül, Lena –
mélyült el a hangja –, én azzal is tökéletesen elégedett leszek, hidd el! Ez a
nap már nem is alakulhatna jobban.
– Majd meglátjuk, hogy öt perc múlva is
ugyanígy gondolod-e.
Meg sem várva a válaszát előrehajoltam,
és Nefelejcs fülébe súgtam egy halk „hajrát”. Úgy iramodott meg, mint akit
puskából lőttek ki. Alex mögöttem csalót kiáltott, de a kacagása elvette a vád
élét. Hajamat hátracsapta a szél, dzsekim ráfeszült testemre, mert
száguldottam. Úgy szerettem ezt az érzést, mint minden más új dolgot az
életemben. Mint Victor óvó pillantásait és Alex szerelmét. Nefelejccsel
összeszokott párost alkottunk. Amikor a hátán ültem, mindketten boldognak és
gondtalannak éreztük magunkat. Azt hiszem, főleg ezért vágtázott mindig ő
velem, ha kihívtam Alexet.
A féktelen futamok pár nappal azután
kezdődtek, hogy Victor behívott minket a könyvtárba. Tudtam, hogy minden
rendben lesz, de Alex izgalma tapintható volt, az ujjbegyemben is éreztem.
Miközben az apámat hallgattuk, újra és újra végigsimított a kézfejemen, és
Victor minden erőteljesebb kijelentésére egyetértően bólogatott.
– …ezért remélem, ti is megértitek, hogy
itt az ideje a továbblépésnek. Szeretném, ha Lena jelentkezne az egyetemre –
mondta nyomatékosan Victor. Alex újabb heves bólogatásától kezdtem dühbe
gurulni.
– Hagyd már abba! – súgtam oda neki.
– Eszemben sincs! Igaza van.
Meglepődtem. Tudnia kell, hogy ha
egyetemre megyek, akkor, még ha rövid időközökre is, de el kell válnunk
egymástól. Ezt akarta? Máris készen állt erre? Mert nekem még idő kellett. Időt
akartam, hogy felfedezzem, milyen ezt az új életet élni, ha nem szólnak közbe
tragédiák és pszichopata gyerekgyilkosok. Időt akartam, hogy kiélvezzem a
lopott csókokat, a véletlennek tűnő érintéseket, az izgatottságot, amit egy
külön töltött nap utáni első találkozáskor érzek, a nevetéseket olyan vicceken,
amelyeknek csak mi értjük a poénját, egyszóval minket. Kettőnket. Együtt.
– Lena, figyelsz te rám? – Victor
megdörzsölte a szemét, és gondterhelten pillantott rám.
– Persze. De szerintem te sem akarod
igazán, hogy elmenjek – mondtam magabiztosan.
– Persze, hogy nem akarom! Hiszen csak
most kaptalak vissza. Több szempontból is. – A nyakamon lévő egyik horzsolásra
tekintett. Már alig látszott, de ennyi elég volt, hogy Victor arca elboruljon. –
Viszont nem tehetem meg, hogy önös érdekből itt tartalak. Amikor idejöttél,
elmondtad, hogy világéletedben orvos szerettél volna lenni. Azelőtt… Az álmokat
követni kell, és megvalósítani, kölyök. Ehhez viszont egyetemre kell járnod.
– De én nem akarok elmenni. Egyszerűen
nem akarok – ráztam a fejem dühös elkeseredettséggel. Engedetlen gyereknek
éreztem magam, és ez nagyon nem tetszett. De tudtam, hogy képtelen lennék ilyen
hamar elhagyni az új otthonomat. Alex felemelte a kezem, és csókot lehelt rá.
Meg akart nyugtatni.
– Lena… – habozott Victor. – Kérlek,
gondold át! Nem ragadhatsz le az istállótakarításnál és a könyvelésnél! Fiatal
vagy, fényes jövő áll előtted. Most, hogy túl vagyunk ennyi nehézségen, ideje
elkezdened élni az életed. Elég idősek vagytok mindketten, hogy megértsétek, az
egyetem nem végleges elválást jelent. Bármikor használhatjátok a repülőt, ha
látni akarjátok egymást. És a távolság jót fog tenni a kapcsolatotoknak.
Megerősödik. Több munkát fektethettek a kommunikációba, és talán hanyagolhatnátok
egy időre a hm… fizikai kontaktust. – Zavartan félrenézett, majd ismét
megköszörülte a torkát.
Alexre sandítottam, akit
megismerkedésünk óta először láttam elpirulni.
már most imádom *-* <3
VálaszTörlés