Ezüsthíd könyvbemutató, avagy Orsi és földrajzzseni kalandjai

Azok kedvéért, akik szerettek volna, de nem tudtak eljönni, íme egy rendkívül részletes élménybeszámoló a szombati könyvbemutatóról.

Korán indultam el aznap, mert az én Orsi barátnőm Pécsről ideutazott, és felcsíptem a Deákon. Turistásat játszottunk a Budapest Eye előtt, tátottuk a szánkat meg minden, aztán átmentünk flegma pestibe, és megegyeztünk, hogy tök égő az egész, mi erre sosem szállunk fel. Amúgy is olyan, mintha vasúti kabinokat függesztettek volna egy bazi kerékre. Megszámoltuk, kettő kabinban ültek, ők is unott arccal tekintgettek kifelé, így tovább indultunk.

A könyvbemutatós témákat egyelőre hagytuk, mert szörnyen stresszeltem így is. Orsi nagy rajongója a Szimpla Desig Shopnak az Astoria környékén, így arrafelé vettük az irányt. Egy utcányira volt tőlünk, de bekapcsoltam a beszélős navigációt, mert képes vagyok egy száz méter átmérőjű körben is eltévedni. Igen, jól gondoljátok, Pest az én városom.

A szerencsénk ezúttal is adta önmagát, csak egy óra múlva nyitott ki a bolt, így átmentünk a közeli Alexandra kávézóba teázni egyet. Közben eltettem a navit, így néhányszor megint eltévedtem, még a bolton belül is, de szerencsére Orsi felfedezte a táblát, ami megmutatta nekünk, hogy a másodikon keressük a kávézót, így nem maradtunk tea nélkül. Igen, jól gondoljátok, igazi földrajzi zseni vagyok.

Egy órácskát beszélgettünk, próbáltam hitegetni magam, hogy nem leszek hisztérikus, mire a Trafóba érünk, és Orsi is támogatta az elképzelést, de lefelé menet már időnként erősebben megdobbant a szívem, és összeszorult a gyomrom. A kijáratot eltévesztettem, de Orsi már rutinosan a jó irányba terelt.

A bolt közben kinyitott. Meglepődtem mennyire ötletes cuccokkal van tele, főleg újragondolt lakberendezési tárgyakat árulnak, de van ott néhány viccesen cuki dolog is. Például Kázmér (akkor még nem lett elkeresztelve), a szomorú szemű jetiboci. Orsi magához vette (nyugi, nem lopta el), nevet adott neki, és mostanra már együtt olvasgatják az Ezüsthidat.

A szatyorba került még két vicces kép is Kázmér mellé. Az egyikből belsős viccet kreáltunk Orsival, de ezt később kifejtem úgyis.

A bolt után már tényleg a Trafó felé vettük az irányt. A metrót kihagytuk, mert a villamoson sokkal jobban lehet várost nézni. Fapados módszer, de csak jobb, mint a föld alatt. A Móricz Zsigmond körtéren rájöttem, hogy még rengeteg időnk van, ezért pizzáztunk egyet. Egy illusztris „egy szelet pizza csak kétszáz forintba kerül” hellyel nyűgöztem le Orsit, aki áhítattal falatozott mellettem, és ugyancsak áhítatosan hümmögött, amikor felvilágosítottam, hogy mi most éppen „streetfood”-olunk, ami régen rendkívül messze állt tőlem.

Mire megettük a pizzát majdnem lefagyott a kezem, és persze, hogy otthon felejtettem a kesztyűm. Nem vígasztalt a tudat, hogy pontosan tudtam, a kanapé melyik pontjára dobtam le. Ismét villamosra szálltunk. Mire a Corvinhoz értünk, az izgatottság erőteljesebb fázásba csapott át, ezért bementünk a plázába melegedni, és pótkesztyűt vásárolni. Kifelé menet Orsi megint hagyta, hogy vezessem, jól el is navigáltam magunkat az ellenkező irányba. Háromszáz méteren belül voltunk még, amikor észrevettem, hogy nem futnak mellettünk az úton a villamos sínek. Orsi csak szolidan röhögött rajtam. Mielőtt befordultunk a megfelelő mellékutcába, még elmagyaráztam neki (igen, képes voltam rá), hogy jut el majd a bemutató után Kelenföldre metróval. Mindenki nyugodjon le, nem Izlandon kötött ki, rendben hazajutott!

 Amikor odaértünk a Trafóba, már pakolta befelé a szépséges kupacokat a kiadó. Vadul vigyorogtam és mutogattam neki a befóliázott köteteket. Később megkértem, ha úgy ítéli, hogy hisztérikussá kezdek válni, fogjon egy karosszéket, és csapjon vele jól pofán. Biztosított róla, hogy örömmel megteszi ezt értem. Na, most már értitek a kép és a belsős vicc közti összefüggést!

Hamarosan sorba rakták az ülőalkalmatosságokat, kipakolták az ellátmányt, és szép oszlopokba rendezték a könyveket. Volt fénypróba is, amiről lemaradtam, mert közben befutott Kitti barátnőm, és beültünk a nézők közé hármasban beszélgetni. Fannival készítettünk közös fotót, ami a fények ellenére talán nem is sikerült olyan rosszul, majd lassan elkezdődött a beszélgetés.

Színes fények. Emelvény. Mikrofon. Megkönnyebbülés, hogy nem nekem kell először beszélni. Őszintén, alig emlékszem valamire az egészből, de lassan kezdenek visszatérni a részletek. Például, hogy az elején mennyi marhaságot mondtam. Hogy túlságosan őszinte voltam, így elspoilereztem a könyv felét. Hogy remegett a hangom, ezt biztos mindenki észrevette. Amikor nevetett a közönség, elsőként az jutott eszembe, hogy megint valami hülyeséget mondtam, de később rájöttem, hogy talán mégsem. A beszélgetés a felolvasásokkal együtt hamar elröppent, a dedikálás következett. Annyira kedvesek voltatok mindannyian! Megértően mosolyogtatok, amikor azt magyaráztam, hogy mennyire nem bírom az állandó fényképezést, és néha elfelejtek írni dedikálás közben. Ti vagytok a legjobb olvasók!

Közben Fanni megmutatta, hogy ott vagyok a köszönetnyilvánításában a könyv elején, és ezen annyira meghatódtam, hogy majdnem megölelgettem. A közös írással töltött órák rengeteget segítettek az Ezüsthíd születésében, ezért örök hálával tartozom neki. 

 Betoppant gratulálni a munkahelyi csapat is, egy bandába
tömörülve, a főnökünk, Móni vezetésével, akinek még egyszer köszönöm, hogy visszafogta magát, és nem kérdezett a bemutató közben.

Elröppentek az órák, véget ért a bemutató. Orsi írt, hogy szerencsésen megtalált mindent és mindenkit, így megnyugodtam, hogy nem kell utána keresőcsapatot indítani. Közben Kitti barátnőmnek is mennie kellett. Előtte még halálra rémisztett azzal, hogy posztolt rólam egy képet a facebookra, de szerencsére szép kis montázst dobott össze.

Fannival aláírtuk azokat a könyveket, amelyeket e-mailben kértek tőlünk, mindegyikbe csúsztattunk könyvjelzőt is, várhatóan a héten postázza a kiadó. Beszélgettünk még a Blogturnés lányokkal és közös szerkesztőnkkel, Anitával egy kicsit − aki hihetetlenül jó hatással volt az Ezüsthídra és rám −, utána pedig egy nagyon jó kis levezető kávézást-fánkozást tartottunk a Wiener Szalonban. Fanninak ismét köszönetet kell mondanom, hogy jobban megismerhettem Szilvit és Attilát. Tök jót beszélgettünk zárásig.

Ennyivel ért véget a második könyvbemutatóm. Feledhetetlen élmény volt több szempontból is, örülök, hogy ennyien el tudtatok jönni. Ha van kedvetek, írjátok meg, Ti hogy éreztétek magatokat. Remélem, a következőn is találkozunk!