2014. december 25., csütörtök

Pokolkarácsony

A LÉPCSŐ TETEJÉRŐL FIGYELEM ŐT. Ugyanolyan tökéletes, akár az első alkalommal. Összegömbölyödve alszik az ágyon, lágyan szuszog, alig törve meg a pince tapinthatóvá vált csendjét. Megtanultam becsülni az ehhez hasonló pillanatokat. Álmában mindig sokkal megközelíthetőbbé vált. Ügyelve minden lépésre, odamegyek hozzá, és letérdelek az ágy mellé. Nézem az arcát, sápadttá vált bőrét, a fájdalom mélyre vésett ráncait nyirkos homlokán. Megint álmodik. Róluk álmodik. A múltjához menekül előlem, az utolsó megmaradt foszlányokba kapaszkodva. Meghátrál az érintésem elől, úgy tesz, mintha nem vágyna rám, mintha nem okozna neki gyötrelmet a visszautasításom. Honnan származhat ez a különleges erő? Mi táplálhatja? Mi éltetheti? És hogyan vájhatnám ki végre belőle?
A homlokára teszem a tenyerem. Megdobban a szívem attól a melegségtől, amely belőle árad. Ha lehetséges lenne, magamba szívnám, hogy sose hagyhasson el, életem végéig bennem keringjen, engem melegítsen.
Rég meg kellett volna ölnöm. A végzetemmé fog válni, már egy ideje érzem, mégsem vagyok képes elpusztítani. Előbb meg akarom érteni, elvenni azt a felbecsülhetetlen erőt, amelyet olyan mélyen magába zár, amelyet úgy rejteget előlem. Azt akarom, hogy teljesen az enyém legyen. A részemmé váljon, ahogy lassan én is az ő részévé válok. Meg fog történni. Hinnem kell benne. Lehunyom a szemem, és koncentrálok, hogy láthassam, amit ő lát, érezhessem, amit ő érez.
Erőtlen benyomások, másodpercekre fellobbanó izgalom, még múlékonyabb boldogság. Kezdi elveszíteni az összes kapaszkodót.
‒ Nemsokára, kicsikém. Nemsokára feladod. A kedvemért fogod megtenni.
A várakozás izgatottá tesz. Homlokáról a hajába csúsztatom a kezem, belemarkolok a sima tincsekbe, a tenyerem köré tekerem, arcomhoz húzom az arcát. Megfeszül, majd kinyitja a szemét, de egy hangot sem ad ki. Tekintete kiüresedik, nyoma sincs az álombéli reménykedésnek. Ha visszarángatom a való világba, kettőnk világába, háttérbe húzódik minden más. Csak mi ketten maradunk.
‒ Tudod milyen nap van ma, madárkám? – Megrázza a fejét. A mozdulat közben arca a tenyerembe simul. Tökéletesen beleillik. – Karácsony. Különleges nap. Megünnepeljük a köztünk kialakult köteléket. A kapcsolatunkat. Ma nincs lánc, nincs injekció vagy elektrosokk. Egyetlen tökéletes napig.
Halványan elmosolyodik. Hagyja, hogy felültessem, még a lábát is megemeli kissé, amikor leveszem bokájáról a láncot. Boldoggá tesz az engedelmességével. Úgy simogat az érzés, mintha vattával bélelné ki a mellkasomat. Meg akarom osztani ezt vele. Azt akarom, hogy a mai számára is különleges nappá váljon.
Hunyorog a gyertyafényben, amikor felérünk. Kezét a szeme elé emeli, a mozdulattól meginog, és nekem dől. Mosolyogva ölelem magamhoz. Egy fotelhez vezetem, leültetem, vastag takarót borítok a lábára. Többször végigsimít rajta, az ujja között morzsolgatja, majd pár másodperc elteltével erősen belemarkol, mintha soha többé nem akarná elengedni. Először rám néz, egy ideig tartja a szemkontaktust, de aztán a tekintetét a hátam mögötti feldíszített fa vonja magára.
Hetek óta tervezem az estét. A legjobb étteremből hozattam az ételt, a legszebb fenyőt választottam ki az alkalomra, és egy méregdrága lakberendezési üzletben válogattam ki az ezüst és vörös díszeket. Lekapcsolok minden világítást, finom illatú gyertyákat gyújtok, és háttérzenévé halkítva felteszek egy válogatáslemezt. Minden jól alakul.
Lassan eszi az ételt. Alaposan megrág minden falatot, időnként lehunyja a szemét az élvezettől. Az elégedettség apró nyögésként tör ki belőle, amikor befejezi. Vacsora alatt folyamatosan a tányérján tartja a tekintetét, majd utána az ölében összekulcsolt kezét bámulja. Rám egyszer sem néz. Nem mosolyodik el vagy mond köszönetet. Visszagyűröm a tehetetlen dühöt. Türelmes akarok lenni, de néha nagyon megnehezíti a dolgomat.
‒ Táncolni fogunk, madárkám. – Összecsapom a tenyerem, mire megrezzen. Nem hagyok neki időt, hogy magához térjen, felhúzom az asztal mellől, átölelem a derekát, és ringatózni kezdünk a Moon River lágy dallamára. – Csak élvezd! – parancsolok rá. Elernyed a teste, most már teljesen hozzám simul. – Ha jól viselkedsz ma este, megkapod ajándékba a takarót, amihez annyira ragaszkodtál. Leviheted magaddal, amikor visszatérsz a szobádba.
A fotelben hagyott takaróra néz. Kasmír. Melegen tartaná egész télen. A hideg a tervem egy fontos részét képezi, de a mostani nagylelkű hangulatomban hajlandó lennék lemondani róla.
‒ Mit kell tennem érte?
Heves vágy ébred bennem a hangjára. Olyan ritkán használja, hogy kincsként őrzöm minden kimondott szavát. Még jobban magamhoz szorítom, ajkammal végigkövetem a nyakán sorakozó vastagabb-vékonyabb hegeket.
‒ Táncolj velem, madárkám! Semmi mást. Ne húzódj el, hagyd, hogy gondoskodjak rólad.
Még mindig a takarót nézi, miközben a vállamra csúsztatja a kezét. Addig ringatózunk, míg a fáradtság és a szervezetében maradt drog legyőzi. Elalszik a karomban. Képeket látok, de a zene és a közelsége bűvöletében először fel sem fogom, hogy belőle áradnak. Egyetlen elátkozott pillanatra megosztja velem az elméjét.
Ethel mellett dolgozni a konyhában. Zoéval nevetni. Victor karjába bújni. Lovagolni. Száguldani. Érezni, hogy szeretnek. Hogy biztonságban vagyok. Alex csókjában feloldódni. Elveszni a szerelmében, és soha fel nem ébredni.
Kívánságok. Megfoghatatlan érzések, amelyeket öntudatlanul is állandóan sorol, amelyekért hálát ad. Még mindig másra vágyik. A múltjára, az emberekre a régi életéből. Csak nem rám. Sosem énrám. A karácsony, a tervek, a közelsége, a tánc, minden hamissá válik.
Sajog a tenyerem a hatalmas pofontól, amivel felébresztem. Vérző szájjal, tágra nyílt szemmel, némán hever a szőnyegen.
‒ Tűnj el innen! Takarodj vissza a pincébe!
Szét akarom tépni. Darabokra szaggatni, hogy a vére beborítsa azt az átkozott fenyőfát. Átkozottul nehéz elnyomni a késztetést. A szerelmem és a gyűlöletem iránta követhetetlen gyorsasággal váltakozik. Ökölbe szorított kézzel figyelem, ahogy elindul a pince felé, de három lépés után megtorpan, a fotelben heverő takaróért mozdul.
‒ Vigyázz, madárkám!
Megperdül, a testtartása az enyémet tükrözi. Tekintetében ugyanazt a megvetést, ugyanazt az elszánt tenni akarást látom, mint az első hetekben. Tévedtem. Sokkal több munka és idő kell, hogy ezt kiöljem belőle.
‒ Menj a szobádba! Holnap nehéz napunk lesz.
Megrándul a lába, ellenáll az agya parancsának, de a harc alig pár másodpercig tart. Még csak a lépcső közepén jár, amikor bezárom utána a pince ajtaját.
‒ Boldog karácsonyt, Lena. – Alig hallom meg a zokogásba fulladó suttogást.
Aznap éjjel a neki szánt takaróba burkolózva, az ő illatával körülvéve alszom el.